Vívódás

Már legalább két hete tudom, hogy lesz ez az ovis rendezvény. Az a minden-évben-megrendezésre-kerülő, szülő-gyerek-csoport-összekovácsolós fajta. És már két hete igyekszem figyelmen kívül hagyni a témát, és úgy tenni, mintha az egész nem is lenne. De ma már nem volt mit tenni, szembe kellett néznem a ténnyel (valamint az óvónőkkel és a többi szülővel): nem akarok menni. Reggel még dilemmáztam, aztán végül tényleg nem mentünk.

Ismerem már az ilyen rendezvényeket. Ezen konkrétan 6x vettem már részt, de általában ott voltunk a többi (évi átlag 3-4) nagyon hasonlón is. Az összesen mondjuk 24 ilyen óvodai alkalom. És akkor az iskolás családi bulikról még nem is beszéltem. Bevallom, korábban sem voltam túlontúl lelkes, de mostanra tényleg nagyon meguntam. Tudom én, hogy a nemezelés, meg a rajzolás, színezés, a sorversenyek, a célba dobás és a szőlőpréselés közösségépítő ereje verhetetlen, de én akkor is belefáradtam már.

Alapvetően örülök, hogy "megúsztam", de a lelkem azért nincs rendben. Mert igaz, hogy készítettünk már 24 nemezlabdát, de ebből 23-at a lányok csináltak, és csak egyet Vince. És ha a lányokkal végigcsináltam már kétszer az összes ilyen rendezvényt, akkor Vincének miért nem jár ugyanez?
Másrészt meg: ha én már a legelsőt sem örömmel csináltam végig, letolás és lelkiismeret-furdalás helyett nem vállveregetés járna-e inkább azért, mert 24x mégis végigcsináltam? És vajon kevesebbet kap-e Vince azzal, hogy most nem ültem vele végig a kézműves asztaloknál a sort, és nem hoztunk haza egy pár hónapig rakosgatott, majd végül kidobott filcfigurát?

Aztán: Már meg sem tudom számolni, hány csoport- és osztálykiránduláson vettem részt az elmúlt 8 évben. Megmondom őszintén, mi járunk kirándulni, szinte mindenhol jártam már (én is, és a gyerekek is), ahová a kirándulásokat szervezik, és annyira azért nem szoktam élvezni a gyerekeknek szánt programokat. De megyek, mert a többi szülő megy (és sokan erre a napra direkt szabit vesznek ki, mert úgysem voltak nyaralni már 10 éve, egy kirándulós nap nekik is jár...), és a saját gyerekemmel tolok ki, ha nem megyek. Mert milyen már, ha mindenkinek ott lesz az anyukája, csak neki nem?
A múltkor egy szülői értekezleten bátorkodtam megjegyezni, hogy az osztálykirándulás szerintem azért OSZTÁLYkirándulás, mert oda csak az osztály megy, a szülők nem. És hagyjuk már a gyerekeket végre szabadon együtt lenni, nem kellünk oda mi, anyukák (apukák/testvérek/nagymamák/meg sokszor ezek együtt).
A többiek úgy néztek rám, mint a véres rongyra. Mert ők menni akarnak. Volt persze 1-2 szülő, aki egyetértett velem, de a többség azóta is furán néz rám.

Időnként nehéz eldöntenem, hogy mikor teszek jót. Mennyire kell belefolynom a gyerekeim óvodai/iskolai életébe, attól vagyok-e jó anyuka, ha üdvözült mosollyal az arcomon gyúrom a sólisztgyurmát, és hogy az "egyenlő elbánás" vajon hogyan valósítható meg a gyakorlatban úgy, hogy közben én se érezzem kötelező robotnak az amúgy szeretettel és jó szándékkal szervezett óvodai/iskolai rendezvényeket.