Vagy szimplán csak öregszem?
Emlékszem, hogy nem is olyan rég még mennyire értetlenül szemléltem anyukám aggódását. Azt, hogy mindig megkér(t), hogy ha hosszabb útra megyünk, és odaértünk, hívjam fel. Vagy írjak egy sms-t. Csak hogy tudja, hogy minden rendben.
És azt sem értettem, hogy mikor még otthon laktam, miért nem alszik, ha én bulizni megyek, és miért kell akár hajnali kettőkor is hazaszólni, ha a megbeszéltnél később érek haza.
Éreztem, hogy neki ez nagyon fontos, úgyhogy morgolódva bár, de teljesít(ett)em a kéréseit. De emlékszem, hogy egyszer mondtam neki, hogy én nem leszek ilyen.
Ehhez képest már 13 óra 10 perckor azon gondolkodom, hol lehet Dóri. Már rég (10 perce!) itthon kellene lennie, hisz ma csak öt órája volt...
És az éjszaka is úgy aludtam, mint nyúl a bokorban, mert L. autóval ment dolgozni (az 1000 km-rel arrébb lévő irodába...), és fél éjszaka azt vártam, mikor érkezik már meg az a bizonyos sms.
Soha ne mondd, hogy soha.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
1 megjegyzés:
Ezt a posztot akár én is írhattam volna, szóról szóra. Szintén morgolódtam gyerekként emiatt, most viszont... Ha D. "csak" itt az országban megy valahová, már tudja, hogy azonnal "le kell jelentkeznie" (de hülyén hangzik), ha megérkezett. Nem is tudom, hogy mi lesz, ha megnőnek a gyerekek. Jó lenne kevésbé aggódósnak lenni...
Megjegyzés küldése