Dilemma

Mostanában érzem igazán, hogy mennyire másoktól "függök". Hogy mennyire nincs önállóan beosztható időm, és hogy mennyi szervezést igényel minden apró - a kollégáimnak igazából fel sem tűnő, vagy egy vállrándítással elintézhető - változtatás, változás.

A helyzet az, hogy az ügyfélfogadási idő nálunk módfelett ügyfélbarát: hétfőtől péntekig 8-20-ig nyitva vagyunk. Tekintve, hogy ez napi 12 óra tiszta ügyfélfogadási,  és +1 óra technikai idő, a naponta 13 munkaórát kell lefednünk. Ennek örömére két műszakban dolgozunk.
Hosszas huzavona, néhány stresszes nap, és pár átvirrasztott éjszaka után végül kialakult egy számomra, számunkra is élhető és elfogadható beosztás: minden héten egyszer voltam délutános. A rendszer egészen öt hétig működött, majd ma a kollégám, akivel eddig váltva dolgoztam, bejelentette, hogy neki ez a rendszer így mégsem jó, merthogy időközben új barátnője lett. Változtassunk.
Valahol értem őt, és tulajdonképpen igaza van: én sem szívesen dolgoznék hetente 4x fél 1-től fél 9-ig, bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ezt a beosztást néhány hete még éppen ő kérte így. Aztán rájött, hogy ez mégsem jó.
Ez a változtatás konkrétan azt jelenti, hogy innen kezdve hetente 2x leszek délutános.

És most vívódom. Nem tudom, hogyan tovább. A mérleg egyik serpenyőjében a 9 hónapnyi munkakeresés utáni sikeres pályázat áll. Az, hogy ha ezt most visszamondom, várhatóan újra hónapokig munkát keresek majd. Az, hogy a beosztástól eltekintve minden szempontból jó ez a hely: helyileg is, anyagilag is, a feladatokat tekintve is, és a kollégák nagy részét tekintve is minden stimmel.
A másik serpenyőben viszont ott a munkaidő: az, hogy hetente 2x fél 1-től fél 9-ig kellene dolgoznom, azaz heti 2x 9-re érek haza. És ez egyrészt a gyerekekkel kapcsolatos logisztikát tekintve, másrészt pedig a családi élet egészét tekintve is problémás.

Nem tudok dönteni. Nem tudom, hogyan tovább. Mennyire lehetek önző? Mennyit nyom a latba az, hogy jól érzem itt magam, hogy élvezem, amit csinálok, hogy relatíve jól keresek? Összhangban van-e ez azzal, hogy a család két este nem lát, csak egy jóéjtpuszi erejéig? Hogy nem én hozom el őket az oviból/suliból, nem én viszem őket edzésre? Elég nagyok már ehhez? Megértik?
Mennyi alkalmazkodást várhatok el L.-től és a munkahelyétől? Gondolhatom, mondhatom-e azt, hogy 12 éve minden időmet a gyerekek, a család és L. munkája szempontjainak rendeltem alá, és most azt szeretném, ha az én szempontjaimat is figyelembe vennénk? Mondhatom, persze. Csakhogy én tudom a legjobban, hogy 4 ember szempontjainak összeegyeztetése is nehéz, nemhogy öt emberé. De akkor sem alkalmazkodhatok én a végtelenségig.

Azt hiszem, megint lesz 1-2 álmatlan éjszakánk, amin eldönthetjük, hogy kivel teszek rosszabbat, ha újra itthon leszek: a többiekkel vagy magammal?