Hmm

Dóri nagylány lett.

Fura érzés.
Egyfelől azért, mert itt egy újabb bizonyíték arra, hogy az én alig több, mint két és fél kilóval, szinte kopaszon született kislányomból lassan, de biztosan felnőtt nő lesz egyszer. Gyorsabban, mint gondolnám.
Másfelől meg azért, mert belegondoltam, hogy nekem már ekkora gyerekem van? Hitetlenkedve számolgattam, hogy ha követi példámat, és ő is 24 évesen szül, mint annak idején én, akkor időben már közelebb vagyunk a leendő unokám megszületéséhez, mint az ő születéséhez. Huhh.

Helyzetjelentés

Családias a hangulat, ma már Lilla is itthon volt velünk. Vincének még (egy kicsit), Lillának meg már megy a hasa. Dóri még bírja. Reggel gondosan becsukta a szobája ajtaját, és a kiskamaszok minden komolyságával közölte velünk, itthon maradókkal, hogy be ne merjünk menni a szobájába, mert ő nem kaphatja ezt el, neki fontos versenye lesz nemsokára, és muszáj edzésre mennie. Aztán kicsit halkabban hozzátette, hogy a sulit ugyan ő is szívesen kihagyná, de az a baj, hogy ha suliba nem megy, edzésre sem mehet, úgyhogy nincs más hátra, mennie kell iskolába is. Néha magam is meglepődöm, milyen érett gondolkodású 12 évesem van.

Egyébként a múlt havi szárnyalás mostanra alább hagyott. Az angol azóta is nagyon megy neki, szeret járni, ki nem hagyna egyetlen külön órát sem, az iskolai angol órákon meg folyamatosan unatkozik, de a többi tárgyból már nem ennyire idilli a helyzet. Nagy vész nincs, de a korábbi, szinte csak ötösök közé már elég sok négyes vegyül, sőt, néhány hármasra is sikerült szert tennie. Dóri ilyen: minden év elején megvan a nagy elhatározás, amit tart is egy darabig, aztán egyszer csak elfárad, elfogy a lendület, és átvált túlélő üzemmódba: mindenből csak annyit tanul, amennyi az elfogadható szinthez (ami deklaráltan a négyes) szükséges. Aztán időnként ötöst ír, néha meg alulbecsüli a dolgot, és csak hármasra sikerül a dolgozat, felelet.
Továbbra is a Lilla gimije a cél, ebből nem enged, én pedig veszekedés nélkül, beszélgetve, mesélve próbálom meggyőzni arról, hogy ahhoz, hogy oda bekerüljön, ez a lazítós hozzáállás kevés. Nem tudom, mit tehetnék még, tanulni nem tudok helyette. Próbálom én tolerálni az ő egyéniségét, adottságait, azt, hogy kiskamasz, de közben borzasztóan szeretném, ha felérné ésszel, hogy fontos, hogy melyik gimibe kerül be. Bár ezt tudja is. Inkább csak azt kellene elérni, hogy küzdeni is tudjon érte. Kitartóan.

Vince meg rajzol. Megállás nélkül. Ez nem tűnik túl nagy hírnek így elsőre, pedig az. Merthogy pár héttel ezelőttig ceruzát véletlenül sem vett a kezébe. Aztán egyszer csak bekattant neki valami, leült az asztalához, és és rajzolt. Először lombos fát, aztán buszt, virágot pillangóval, mostanában pedig pajzsot és kardot. Minden mennyiségben. Biztos vannak öt évesek, akik már sokkal kidolgozottabb rajzokat készítenek, de én akkor is meghatottan nézem, hogy az én soha nem rajzoló gyerekem miket produkál mostanában. Nálunk nem volt madárfészek, nem voltak pálcikaemberek, nem voltak próbálkozások, fel nem ismerhető rajzok. Egyszer csak leült, és komplett embert rajzolt arccal, két füllel, hajjal, öt ujjas kézzel és cipős lábbal. Meg buszt, kerekekkel, ablakokkal, ajtóval, ajtónyitó kilinccsel és kipufogó csővel. Úgy tűnik, még egy harmadik gyerek is tud meglepetéseket okozni.

A félkarú óriás

Januári munkakezdésem óta először táppénzen vagyok. Két teljes napig. Vince ugyanis szoros barátságot kötött a Calici vírussal, és együttélésük ékes bizonyítékaként szombaton sugárban hányt, gyakorlatilag minden falat és minden korty után. Vasárnap a hasmenésé volt a főszerep. Ma már kezd normalizálódni a helyzet, igaz, még mindig megy a hasa, de már sokkal ritkábban látogatja a WC-t.

Én meg itthon vagyok, és beteget ápolok. Váratlanul szakadt rám a nagy szabadság, nem is nagyon tudok mit kezdeni a hirtelen jött sok idővel. Nem mintha nem lenne dolgom - több van, mint ami két napba belefér, de egyszerűen nem haladok. Jól esik semmit tenni, csak ülni, blogokat olvasni, vagy csak dúdolgatva, lassan felmosni. Nem kapkodva, nyugisan.
Kicsit újra megérintett a GYES-es lét szelleme, két napra visszakaptam az elmúlt 1-2 év helyzetét, érzéseit. Jó is, és fura is. Jó újra átélni, kicsit megmártózni a ráérős mindennapokban. Abban, hogy nincs ugyan időm semmire, de ha valamit nem csinálok meg időre, akkor sincs baj. Nincs határidő, nincs szankció, nincs számonkérés. Nincs főnök. Vagyis a főnök én magam vagyok.
Ugyanakkor fura is. Még egy nap sem telt el, máris úgy érzem, jó, hogy látom a végét. Hogy tudom, hogy ez az állapot két napig tart, és visszakapom önmagam, a felnőtt életem. A rohanást is, az időhiányt is, de a felelősséget, a munka és az eredmények okozta sikerélményt is.
Félkarú óriásnak érzem magam.

Csak ámulok

Dóri olyan dolgokkal lep meg mostanában, hogy nem győzök csodálkozni.
Először is: csupa négyese és ötöse van, nagyságrendekkel jobban áll, mint tavaly ilyenkor.
Másodszor: annyira szeret külön angolra járni, hogy az osztálykirándulás miatt elmaradt óráját önként, saját kérésére egy másik napon bepótolták az angoltanárral.
Harmadszor: az ominózus osztálykiránduláson az osztályfőnök négy fős csoportokra osztotta az osztályt, és különböző feladatokat kellett megoldani. Az a csapat nyert, aki a legtöbb pontot gyűjtötte. Az egyik feladat az volt, hogy szép fővárosunk egyik turisták által sűrűn látogatott helyén meg kellett szólítani magyarul nem tudó külföldi turistákat, bemutatkozni, elmondani, hogy iskolások, innen és innen jöttek, és megkérni őket, hogy egy náluk lévő lapra írják rá a nevüket, és hogy szeretik Budapestet. A Dóri csoportjában Ő volt az egyetlen, aki ezt bevállalta, úgyhogy több emberhez odament, és ismeretlenekkel angolul kommunikált. Megkértem, hogy mondja el, mit mondott nekik. 1-2 hibával ugyan, de végül is érthetően elmondta, amit kellett, és begyűjtötte az aláírásokat. Büszke vagyok rá. (És ritka kincsként őrzöm továbbra is az angoltanár telefonszámát:) ).
Végül, de nem utolsó sorban: még mindig angol. A gyerek eldöntötte, hogy oda fog felvételizni, ahová Lilla is jár, de ő már úgy megy jövő tavasszal a szóbelire (mert az nem kérdés, hogy olyan írásbelit ír, hogy behívják a szóbelire), hogy viszi a középfokú angol nyelvvizsga bizonyítványt.
Nem tudom... Nem vagyok biztos benne, hogy nem egészen 14 évesen már középfokúja lesz, még akkor sem, ha ilyen lelkesen tanul egész addig, mint most. De letörni sem akarom. Próbálom benne tudatosítani, hogy 14 évesen még fiatal lesz a középfokúhoz, és hogy az alapfok is nagy teljesítmény ám, az sem lesz minden felvételizőnek. Egyelőre csak hümmög, tudom, hogy bár nem mondja, de azt gondolja, menni fog a középfok is...

Még mindig nem tudom, nem merem elhinni, hogy ez a lelkesedés tartós lesz, de úgy fogom fel, hogy minden nap, amit így töltünk, főnyeremény.

Orvososdi

Szerdán Lilla megkapta a fogszabályzóját. Délutánonként és éjszaka hordja, egyelőre nagyon tisztességesen. Remélem, ebben is olyan kitartó lesz, mint általában minden másban.

Ma pedig Dórival voltam szemészeten, mert egy ideje panaszkodik, hogy fáj a szeme, fáj a feje. Tökéletes a látása, mindkét szemével teljesen végigolvasta a táblán a számokat, és a gép sem mutatott semmi problémát. Viszont szemtengely összetartási problémája van. Ennek örömére napi 3x5 perces kötelező szemtornát írtak elő.
Nagyon megkönnyebbült, hogy nem kell neki szemüveg, és megígérte, hogy minden nap megcsinálja az előírt tornát. Bízom benne, hogy komolyan gondolta.
Mindenesetre két nap alatt lett két új dolog, amire rendszeresen figyelhetek. Csak hogy biztosan ne unatkozzak.

Megerősítés

Nem gondolom, hogy tökéletesen csináljuk, sőt. Sokszor érzem úgy, hogy lehetne jobban, lehetne türelmesebben, foglalkozhatnánk még többet a gyerekeinkkel, és azt is, hogy akad még mit csiszolni, helyrehozni náluk, velük, bennük. Mégis...

Az elmúlt 4 hétben három különböző helyről kaptam olyan visszajelzést, hogy milyen értelmes, jól nevelt és jólelkű gyerekeim vannak.
Az első kettőnél csak bólintottam, és betudtam egy (jól hangzó, de sablonos) bóknak. A harmadik esetnél viszont jelen voltam. És olyannyira megviselt egy régi ismerőssel, valamint a majdnem öt és a majdnem egy éves gyerekeivel való találkozás, hogy utána őszinte egyetértéssel és helyesléssel fogadtam a gyerekeim viselkedést illető dicsérő szavakat.
Már több, mint egy hét eltelt a találkozás óta, de még mindig hatása alatt vagyok. S a döbbenet mellett  határozottan örülök is. Nem is annyira mások elismerésének, sokkal inkább annak, ahogy a gyerekeim az ismerősékkel töltött délutánról, a gyerekek viselkedéséről véleményt nyilvánítottak. A maguk módján persze, ami Dóri esetében például azt jelentette, hogy megölelgette az öccsét, és közölte vele, hogy "Nem is gondoltam, hogy ilyen normális öcsém van!" Ez kamasz-nyelven felér egy vallomással...

Megerősített ez a találkozás: sokkal magabiztosabb lettem, könnyebben elhiszem, hogy jó úton járunk, és minden nehézség ellenére sikerül a normáinknak megfelelően viselkedő, azt elfogadó, sőt: azokat jónak látó és önként betartó emberkéket nevelnünk. Akkor is, ha a hétköznapok rohanásában néha ennek épp az ellenkezőjét érzem.

Szeptemberi napsütés

Pont ilyen gyönyörű idő volt akkor is. Csak abból lehetett tudni, hogy szeptember vége van, hogy viszonylag korán sötétedett, és igyekezni kellett a szabadtéri fotók elkészítésével.

Ma van a 13. házassági évfordulónk. És én legszívesebben minden szembe jövőnek elmondanám, hogy úgy eltelt ez a 13 év, hogy észre sem vettük. Nagyon sok minden történt velünk ez idő alatt, jó is, kevésbé jó is, és bár mindketten sokat változtunk, még most is ugyanolyan fontosak vagyunk egymásnak, mint akkor.
Ünnepelünk.

Pozitív élmények

Immár harmadjára látogattuk meg a Gyermekfogászati és Fogszabályozási Klinikát. S az eddigiek mellé újabb jó tapasztalatokat gyűjtöttünk. A recepción bejelentkeztünk, és szinte ki sem léptünk még a liftből az ötödiken, már szólítottak is. A két röntgent flottul, körülbelül 10 perc várakozás után megcsinálták, a harapás-mintavételre sem kellett öt percnél többet várni.
Mindenki kedves, készséges, és főként gyerekbarát, az épület gyönyörű, modern, és nem utolsó sorban tiszta. Mindez SZTK alapon, közel ingyen.
Mesébe illő.

Hogy is kezdjem el?

Némi kihagyás után igyekszem újra felvenni a fonalat... Nem is olyan egyszerű.

A kihagyott kb. 3 hónapról csak dióhéjban: Az első (legalábbis a gyerekek utáni első) dolgozós nyaram igen gyorsan eltelt, de gördülékenyebben mentek a dolgok, mint azt vártam. Mindig volt a gyerekekkel valaki, minden a terv szerint alakult, úgyhogy alapvetően sima és egyszerű nyarunk volt. Augusztus végén nyaraltunk egy jót családilag, együtt, öten, és mire hazaértünk, már mehettünk is az évnyitókra.

Lilla elkezdte a gimit. Nagyon lelkes, élvezi a sulit, szeret ide járni, én meg enyhe meghatottsággal figyelem, hogy változik, önállósodik a lányom. Azt így három hét után is leszögezhetem, hogy a gimnázium nagyon más, mint egy általános iskola. Szemléletét, tanítási módszereit, a tanárok, diákok és szülők összetételét, és a követelményeket tekintve is.
Mindig éreztem, hogy Lilla jó helyen lesz itt, de mégis volt bennem egy kis félsz. Hogy biztosan jól döntöttünk-e, hogy bírni, szeretni fogja-e.
Mostanra megnyugodtam. A gyerek a helyén van, nincs már egy szemernyi kétségem sem.  Bekerült a jobb matekosokból összeállított osztályba, matek szakkörre jár, és épp a Bolyai matekversenyre készül. Önként, lelkesen.
És ami még ennél is fontosabb: kiegyensúlyozott, vidám, és szeret iskolába járni!


Hogy ne unatkozzunk, Vincével meg ovit váltottunk szeptembertől. Legnagyobb örömömre új vezető óvónője van az intézménynek. Egy kedves, korrekt, szív-lélek óvónő, aki ráadásul még távoli ismerős is. Ennek örömére az ovival szembeni fenntartásaim és előítéleteim azért sokat csökkentek.
A beszoktatás viszonylag simán volt. Az első hét azért húzós volt, de mostanra beilleszkedett Vince. Nem mondom, hogy szívesen megy, de tény, hogy az előző oviba se ment szívesen. Ha már ott van, önfeledten játszik, de nem telik (és eddig sem telt) el úgy egy reggel sem, hogy ne kérdezze meg, hogy kell-e ma oviba menni. És akkor a legboldogabb, ha azt mondom: nem.
Nagycsoportosként végre sikerült bekerülni a logopédiai keretlétszámba is, úgyhogy van remény, hogy a gyerek záros határidőn belül kimondja az r hangot is.
Megkezdtük a karate edzéseket is. Merthogy megígértük, hogy ha az új oviba jár, karatézhat. Igazából nem is karate, kick-box (ha jól írom), de ez volt legközelebb, és ez van számunkra is elfogadható időpontban. Így történt meg az, hogy a kick-box-ot önhatalmúlag kineveztük karaténak...

Dóri megkezdte a hetedik tanévét, a szokásos nyögések és szenvedések közepette. A kínlódós évkezdés aztán váratlan fordulatot vett, Dóri ugyanis megirigyelte a húga lelkesedését, és eldöntötte, hogy márpedig Ő is gimis lesz, mégpedig ott, ahová Lilla jár. És azt már ugyan elbaltázta, hogy 8 osztályosba járjon, de szerencsére indítanak 4+1 éves évfolyamot is, és Ő oda bekerül, ha törik, ha szakad. És azóta tanul. És ötösöket hoz. Én meg kapkodom a fejem.
Jár angoltanárhoz is. Iszonyú drága, de minden pénzt megér: úgy motiválja a gyereket, hogy Dóri dalolva csinálja a külön házi feladatokat, és alig várja, hogy újra angolra mehessen. A nő nagy kincs, féltve őrzöm a telefonszámát:)

Én meg rohangászok szülőiről papírboltba, papírboltból sportboltba, hogy beszerezzem, ami kimaradt, és hogy meghallgassam, hogy mit kell még megvenni.
Amúgy meg dolgozom, hogy legyen miből megvenni a dolgokat, és miből kifizetni az edzéseket és a különórákat.

Szóval bár időm kevés, alapvetően jó passzban vagyok, vagyunk, és ez a lényeg.

Minden a legnagyobb rendben

Dóri boldogan telefonált, jól van, jól érzi magát, és bár reggelente van némi honvágya, azért nem akar feltétlen hazarohanni. Napi 2x3 órát edzenek, táncolnak, futnak, erősítenek. Izomláza van, alig él, de már majdnem tudja az új koreográfiát. Ráadásul ma pihenőnapjuk van, mentek bobozni, meg kalandparkba, és ha arrafelé elfogadható idő volt, délután strandoltak is.

A két kisebb is jól van, ők is Balatonon vannak, csak épp a tó ellenkező végénél. Holnap megyünk értük, és hozzuk őket haza. Dóri majd hétfőn érkezik.

Véget ért a négy gyerekmentes hét. Jó volt, nagyon kellett, de elég is volt. Mert bármennyivel egyszerűbbek is kettesben a hétköznapok, velük teljes az életünk. Mostanra már nagyon hiányoznak.
Alig várom, hogy itthon legyenek mind a hárman, és megteljen élettel a lakás.