Csak ámulok

Dóri olyan dolgokkal lep meg mostanában, hogy nem győzök csodálkozni.
Először is: csupa négyese és ötöse van, nagyságrendekkel jobban áll, mint tavaly ilyenkor.
Másodszor: annyira szeret külön angolra járni, hogy az osztálykirándulás miatt elmaradt óráját önként, saját kérésére egy másik napon bepótolták az angoltanárral.
Harmadszor: az ominózus osztálykiránduláson az osztályfőnök négy fős csoportokra osztotta az osztályt, és különböző feladatokat kellett megoldani. Az a csapat nyert, aki a legtöbb pontot gyűjtötte. Az egyik feladat az volt, hogy szép fővárosunk egyik turisták által sűrűn látogatott helyén meg kellett szólítani magyarul nem tudó külföldi turistákat, bemutatkozni, elmondani, hogy iskolások, innen és innen jöttek, és megkérni őket, hogy egy náluk lévő lapra írják rá a nevüket, és hogy szeretik Budapestet. A Dóri csoportjában Ő volt az egyetlen, aki ezt bevállalta, úgyhogy több emberhez odament, és ismeretlenekkel angolul kommunikált. Megkértem, hogy mondja el, mit mondott nekik. 1-2 hibával ugyan, de végül is érthetően elmondta, amit kellett, és begyűjtötte az aláírásokat. Büszke vagyok rá. (És ritka kincsként őrzöm továbbra is az angoltanár telefonszámát:) ).
Végül, de nem utolsó sorban: még mindig angol. A gyerek eldöntötte, hogy oda fog felvételizni, ahová Lilla is jár, de ő már úgy megy jövő tavasszal a szóbelire (mert az nem kérdés, hogy olyan írásbelit ír, hogy behívják a szóbelire), hogy viszi a középfokú angol nyelvvizsga bizonyítványt.
Nem tudom... Nem vagyok biztos benne, hogy nem egészen 14 évesen már középfokúja lesz, még akkor sem, ha ilyen lelkesen tanul egész addig, mint most. De letörni sem akarom. Próbálom benne tudatosítani, hogy 14 évesen még fiatal lesz a középfokúhoz, és hogy az alapfok is nagy teljesítmény ám, az sem lesz minden felvételizőnek. Egyelőre csak hümmög, tudom, hogy bár nem mondja, de azt gondolja, menni fog a középfok is...

Még mindig nem tudom, nem merem elhinni, hogy ez a lelkesedés tartós lesz, de úgy fogom fel, hogy minden nap, amit így töltünk, főnyeremény.

Orvososdi

Szerdán Lilla megkapta a fogszabályzóját. Délutánonként és éjszaka hordja, egyelőre nagyon tisztességesen. Remélem, ebben is olyan kitartó lesz, mint általában minden másban.

Ma pedig Dórival voltam szemészeten, mert egy ideje panaszkodik, hogy fáj a szeme, fáj a feje. Tökéletes a látása, mindkét szemével teljesen végigolvasta a táblán a számokat, és a gép sem mutatott semmi problémát. Viszont szemtengely összetartási problémája van. Ennek örömére napi 3x5 perces kötelező szemtornát írtak elő.
Nagyon megkönnyebbült, hogy nem kell neki szemüveg, és megígérte, hogy minden nap megcsinálja az előírt tornát. Bízom benne, hogy komolyan gondolta.
Mindenesetre két nap alatt lett két új dolog, amire rendszeresen figyelhetek. Csak hogy biztosan ne unatkozzak.

Megerősítés

Nem gondolom, hogy tökéletesen csináljuk, sőt. Sokszor érzem úgy, hogy lehetne jobban, lehetne türelmesebben, foglalkozhatnánk még többet a gyerekeinkkel, és azt is, hogy akad még mit csiszolni, helyrehozni náluk, velük, bennük. Mégis...

Az elmúlt 4 hétben három különböző helyről kaptam olyan visszajelzést, hogy milyen értelmes, jól nevelt és jólelkű gyerekeim vannak.
Az első kettőnél csak bólintottam, és betudtam egy (jól hangzó, de sablonos) bóknak. A harmadik esetnél viszont jelen voltam. És olyannyira megviselt egy régi ismerőssel, valamint a majdnem öt és a majdnem egy éves gyerekeivel való találkozás, hogy utána őszinte egyetértéssel és helyesléssel fogadtam a gyerekeim viselkedést illető dicsérő szavakat.
Már több, mint egy hét eltelt a találkozás óta, de még mindig hatása alatt vagyok. S a döbbenet mellett  határozottan örülök is. Nem is annyira mások elismerésének, sokkal inkább annak, ahogy a gyerekeim az ismerősékkel töltött délutánról, a gyerekek viselkedéséről véleményt nyilvánítottak. A maguk módján persze, ami Dóri esetében például azt jelentette, hogy megölelgette az öccsét, és közölte vele, hogy "Nem is gondoltam, hogy ilyen normális öcsém van!" Ez kamasz-nyelven felér egy vallomással...

Megerősített ez a találkozás: sokkal magabiztosabb lettem, könnyebben elhiszem, hogy jó úton járunk, és minden nehézség ellenére sikerül a normáinknak megfelelően viselkedő, azt elfogadó, sőt: azokat jónak látó és önként betartó emberkéket nevelnünk. Akkor is, ha a hétköznapok rohanásában néha ennek épp az ellenkezőjét érzem.

Szeptemberi napsütés

Pont ilyen gyönyörű idő volt akkor is. Csak abból lehetett tudni, hogy szeptember vége van, hogy viszonylag korán sötétedett, és igyekezni kellett a szabadtéri fotók elkészítésével.

Ma van a 13. házassági évfordulónk. És én legszívesebben minden szembe jövőnek elmondanám, hogy úgy eltelt ez a 13 év, hogy észre sem vettük. Nagyon sok minden történt velünk ez idő alatt, jó is, kevésbé jó is, és bár mindketten sokat változtunk, még most is ugyanolyan fontosak vagyunk egymásnak, mint akkor.
Ünnepelünk.

Pozitív élmények

Immár harmadjára látogattuk meg a Gyermekfogászati és Fogszabályozási Klinikát. S az eddigiek mellé újabb jó tapasztalatokat gyűjtöttünk. A recepción bejelentkeztünk, és szinte ki sem léptünk még a liftből az ötödiken, már szólítottak is. A két röntgent flottul, körülbelül 10 perc várakozás után megcsinálták, a harapás-mintavételre sem kellett öt percnél többet várni.
Mindenki kedves, készséges, és főként gyerekbarát, az épület gyönyörű, modern, és nem utolsó sorban tiszta. Mindez SZTK alapon, közel ingyen.
Mesébe illő.

Hogy is kezdjem el?

Némi kihagyás után igyekszem újra felvenni a fonalat... Nem is olyan egyszerű.

A kihagyott kb. 3 hónapról csak dióhéjban: Az első (legalábbis a gyerekek utáni első) dolgozós nyaram igen gyorsan eltelt, de gördülékenyebben mentek a dolgok, mint azt vártam. Mindig volt a gyerekekkel valaki, minden a terv szerint alakult, úgyhogy alapvetően sima és egyszerű nyarunk volt. Augusztus végén nyaraltunk egy jót családilag, együtt, öten, és mire hazaértünk, már mehettünk is az évnyitókra.

Lilla elkezdte a gimit. Nagyon lelkes, élvezi a sulit, szeret ide járni, én meg enyhe meghatottsággal figyelem, hogy változik, önállósodik a lányom. Azt így három hét után is leszögezhetem, hogy a gimnázium nagyon más, mint egy általános iskola. Szemléletét, tanítási módszereit, a tanárok, diákok és szülők összetételét, és a követelményeket tekintve is.
Mindig éreztem, hogy Lilla jó helyen lesz itt, de mégis volt bennem egy kis félsz. Hogy biztosan jól döntöttünk-e, hogy bírni, szeretni fogja-e.
Mostanra megnyugodtam. A gyerek a helyén van, nincs már egy szemernyi kétségem sem.  Bekerült a jobb matekosokból összeállított osztályba, matek szakkörre jár, és épp a Bolyai matekversenyre készül. Önként, lelkesen.
És ami még ennél is fontosabb: kiegyensúlyozott, vidám, és szeret iskolába járni!


Hogy ne unatkozzunk, Vincével meg ovit váltottunk szeptembertől. Legnagyobb örömömre új vezető óvónője van az intézménynek. Egy kedves, korrekt, szív-lélek óvónő, aki ráadásul még távoli ismerős is. Ennek örömére az ovival szembeni fenntartásaim és előítéleteim azért sokat csökkentek.
A beszoktatás viszonylag simán volt. Az első hét azért húzós volt, de mostanra beilleszkedett Vince. Nem mondom, hogy szívesen megy, de tény, hogy az előző oviba se ment szívesen. Ha már ott van, önfeledten játszik, de nem telik (és eddig sem telt) el úgy egy reggel sem, hogy ne kérdezze meg, hogy kell-e ma oviba menni. És akkor a legboldogabb, ha azt mondom: nem.
Nagycsoportosként végre sikerült bekerülni a logopédiai keretlétszámba is, úgyhogy van remény, hogy a gyerek záros határidőn belül kimondja az r hangot is.
Megkezdtük a karate edzéseket is. Merthogy megígértük, hogy ha az új oviba jár, karatézhat. Igazából nem is karate, kick-box (ha jól írom), de ez volt legközelebb, és ez van számunkra is elfogadható időpontban. Így történt meg az, hogy a kick-box-ot önhatalmúlag kineveztük karaténak...

Dóri megkezdte a hetedik tanévét, a szokásos nyögések és szenvedések közepette. A kínlódós évkezdés aztán váratlan fordulatot vett, Dóri ugyanis megirigyelte a húga lelkesedését, és eldöntötte, hogy márpedig Ő is gimis lesz, mégpedig ott, ahová Lilla jár. És azt már ugyan elbaltázta, hogy 8 osztályosba járjon, de szerencsére indítanak 4+1 éves évfolyamot is, és Ő oda bekerül, ha törik, ha szakad. És azóta tanul. És ötösöket hoz. Én meg kapkodom a fejem.
Jár angoltanárhoz is. Iszonyú drága, de minden pénzt megér: úgy motiválja a gyereket, hogy Dóri dalolva csinálja a külön házi feladatokat, és alig várja, hogy újra angolra mehessen. A nő nagy kincs, féltve őrzöm a telefonszámát:)

Én meg rohangászok szülőiről papírboltba, papírboltból sportboltba, hogy beszerezzem, ami kimaradt, és hogy meghallgassam, hogy mit kell még megvenni.
Amúgy meg dolgozom, hogy legyen miből megvenni a dolgokat, és miből kifizetni az edzéseket és a különórákat.

Szóval bár időm kevés, alapvetően jó passzban vagyok, vagyunk, és ez a lényeg.

Minden a legnagyobb rendben

Dóri boldogan telefonált, jól van, jól érzi magát, és bár reggelente van némi honvágya, azért nem akar feltétlen hazarohanni. Napi 2x3 órát edzenek, táncolnak, futnak, erősítenek. Izomláza van, alig él, de már majdnem tudja az új koreográfiát. Ráadásul ma pihenőnapjuk van, mentek bobozni, meg kalandparkba, és ha arrafelé elfogadható idő volt, délután strandoltak is.

A két kisebb is jól van, ők is Balatonon vannak, csak épp a tó ellenkező végénél. Holnap megyünk értük, és hozzuk őket haza. Dóri majd hétfőn érkezik.

Véget ért a négy gyerekmentes hét. Jó volt, nagyon kellett, de elég is volt. Mert bármennyivel egyszerűbbek is kettesben a hétköznapok, velük teljes az életünk. Mostanra már nagyon hiányoznak.
Alig várom, hogy itthon legyenek mind a hárman, és megteljen élettel a lakás.

Úgy érzem magam,

mint tini koromban - alig várom, hogy végre megcsörrenjen a telefonom. Na, nem randevúra készülök, csak Dóri telefonját várom. Edzőtáborban van. Tavaly ilyenkor zokogva hívott, hogy borzalmasan érzi magát, és azonnal menjek érte.
Idén igyekeztem testileg-lelkileg felvértezni a táborozásra. Hogy mennyire sikerült, az perceken belül kiderül. Annyira bízom benne, hogy idén jól (vagy legalábbis jobban) érzi magát!
Csak szólalna már meg végre a telefon...

Elfogadás

Lavírozok, feszegetem a határokat. Keresem a lehetőséget a változtatásra, a figyelmeztetésre, annak jelzésére, hogy amit tesz, az nem jó. Se neki, sem nekünk, többieknek (közeli hozzátartozóknak, családtagoknak). Egy ideig kellemetlen a viselkedése, egy idő után bántó, és mostanában már az is előfordul, hogy fáj.
Minden jelzés, gesztus, szó és tett hatástalan. A helyzet változó, néha jobb, néha rosszabb: most épp egy jó mély hullámvölgyben vagyunk. Próbálom megérteni, és elfogadni őt olyannak amilyen. Keresem  a probléma gyökereit, kérdezek, igyekszem megismerni a gyerekkorát, még jobban átlátni az életét, megérteni és átérezni az őt ért traumákat (illetve azt, amit ő traumaként élt meg), és pszichológiai magyarázatot keresni mindarra, amit érez és tesz.
És közben azon gondolkodom, hogy vajon meddig van joga másokat hibáztatni, meddig kell elviselnie bárkinek (párjának, gyerekeinek, unokáinak), hogy mást hibáztat minden őt ért vélt vagy valós sérelemért, hogy mindenben a rosszat a látja, és hogy negatív hangulata, depressziója nehézzé, csaknem élvezhetetlenné tegye a nagy családi együttléteket.

Néha úgy érzem: elég. Hogy elmenekülök, hogy nem bírom tovább. Hogy nem akarom tovább csinálni. Aztán eszembe jut, hogy családtag. Hogy senki nem hibátlan. Ő sem, de én sem. S ráadásként még az is felsejlik bennem, valahol nagyon mélyen, hogy meg kell hozzá találnom a kulcsot. Sokunk közös érdeke. Mert akár tetszik nekem, akár nem, az egyik unokája (aki történetesen az én gyerekem...), pont olyan lelki alkat, mint Ő. 

Azt hiszem, megint kaptam egy leckét ebből a témakörből. Mert úgy tűnik, nehezen tanulok, és könnyen felejtek.

Nyári szünet

Jó egy hónapja nem jártam erre.
Az ok prózai, kitört a nyári szünet. Lilla rögtön a szünet első hetében erdei iskolában volt, ahol a tervezett öt nap helyett hármat sikerült eltölteni, mert az egyik kedves anyuka úgy döntött, hogy bár egész vasárnap hányt a fia, hétfőn már biztosan jobban lesz, és lazán felültette a 27 egészséges gyerek mellé a tábor felé menő buszra. Hétfő este még csak a srác két legjobb barátjának fájt hasa, kedd reggelre ők már hánytak is, aztán kedd és szerda folyamán szépen sor került az egész osztályra. Ennek örömére szerda este a tanárok (két végigvirrasztott és 28 gyereket végighánytatott) éjszaka után úgy döntöttek, csütörtök reggel hazajönnek.
Én itthon aznap kezdtem a festést. Három gyerekkel nehezítve. S ha már lúd, legyen kövér: mesterek nélkül, egyedül. Másfél hét alatt kész lett az egész lakás, az utolsó előtti napon vitték el a gyerekeket a szüleim. Iszonyúan elfáradtam, a főzök-mosok-gyerekezek-szobából kipakolok-fóliázok, ragasztok-festek-takarítok-visszapakolok, közben újra főzök, mosok, gyerekezek körforgás kivette minden erőmet. Hétfőn, mikor bementem dolgozni, úgy örültem, hogy ülhetek, hogy elmondani nem tudom.
Ha valaki viszonylag csekély költségvetésű extrém sportra vágyik, bátran vágjon bele a gyerekkel történő lakásfestésbe, élvezni fogja. (Csak halkan mondom: én az elkövetkezendő jópár évben nem akarok festeni).

Azt hittem, hogy a gyerekek nélkül töltött négy hét pihentető lesz. Ehhez képest most számolgatom, hogy jövő héten már hozzuk őket haza, és még a "gyorsan megcsinálom, míg nincsenek itthon" feladatokkal sem végeztem, nemhogy pihenni jutott volna idő. Az első két héten a festésből maradt apróságokkal töltöttem a munkaidő utáni pár órát, ezen a héten pedig a hónapok óta tologatott "majd ha lesz időm" dolgokat próbálom rendbe tenni.

Mostanában kezdenek már hiányozni a gyerekek is. Talán galád dolog, nem tudom, de az első két hétben annyira jó volt nélkülük. Imádom őket, de ez az év annyira húzós volt, hogy életmentőnek éreztem ezt a kis szünetet.

Június 30-án véget ért a próbaidőm, úgyhogy immár két hete élvezem a határozatlan idejűvé változott szerződésem adta (viszonylagos) nyugalmat és magabiztosságot.
A próbaidő vége persze a többieknek is mérföldkő, több kolléganőm komolyan fontolgatja, hogy hamarosan szülni megy. Egy pillanatra felvetődött bennem a "de jó nekik" gondolat, de tényleg csak egy kósza pillanat volt az egész. Mikor jönnek be a frissen szült anyukák hozzánk családtámogatási ellátásokat igényelni, néha elér hozzám, az asztal túloldalára a babaillat, és olyan kedvem lenne picit kézbe venni, megdajkálni az 1-2 hetes, 1-2 hónapos babákat. De csak pár percre. Csak úgy, hogy utána visszaadhassam őket az anyukájuknak.
Ha őszinte akarok lenni magamhoz, be kell vallanom, hogy picit azért változtam az elmúlt fél évben. Önzőbb lettem. Vagy fogalmazzunk úgy, hogy fontosabb lettem magamnak. Lassan kezd beállni egy új egyensúly a családban, köztem és a többiek között, és most valahogy egyenrangúbbnak érzem az erőviszonyokat. Eddig szinte mindig én alkalmazkodtam valakinek az igényeihez. Legtöbbször még most is, de már legalább számba vesszük a lehetőségeket, és nem ez az egyetlen, automatikus, megfellebbezhetetlenül jó megoldás.