Játszom a gondolattal

Vagy a válság van jó hatással rokonságunkra, ismerőseinkre, vagy pusztán csak gyermekvállalás szempontjából közelítjük azt a kort, mikor az ember - még egyszer, utoljára - ilyesmibe belevág. Mindenesetre tény, hogy rokoni, baráti körben hatan várnak babát. Hetet.

S bár a magam részéről már jó egy éve lezártam ezt a kérdéskört, azért néha még mindig eljátszom a gondolattal, hogy mi lenne, ha... 

Mert egyfelől a sok érkező baba hírére azért bennem is megmozdult valami, és néha elfog a vágy, hogy jó lenne újra egy pihe-puha, szuszogó kis csomagot kézben tartani. Másrészt meg úgy érzem, elég volt ebből ennyi. Örülök, hogy már ekkorák, hogy lassan már mindenki iskolás, és egyre önállóbb. Fáradok. Nem lenne már türelmem, erőm éjszakázni, újra pelenkázni, orrot fújni, cipőt kötni és mondókákat tanulni, dackorszakot átvészelni, mosolyogva miértekre válaszolgatni. Mégis tudom, hogy ha úgy alakulna, gondolkodás nélkül újrakezdeném.

Mindig három gyereket akartam, és mégis: bármennyire jó is dolgozni, önmegvalósítani, bármennyire fogy is a türelmem, bármennyire is érzem, hogy öregszem, a józan ész összes ellenérve ellenére is eljátszom néha a gondolattal, hogy milyen lenne az élet négy gyerekkel.

Egyszerűen nem tudom, van-e határ. Létezik az a szám, ami fölött az ember már tényleg, soha, egy picit sem vágyik újabb gyerekre?

Fogytán

Na, nem a súlyom. Hanem a türelmem. És vészesen csökken a tolerancia-szintem is.

Egy éve dolgozom. Egy éve ülök napi 8 órában egy íróasztal mögött, előttem balról egy monitor, jobbról meg az ügyfelek.

Egy éve ilyenkor tele voltam várakozással, kíváncsisággal, energiával és lendülettel. Na meg vággyal, hogy alkossak valami kézzelfoghatót, valamit, ami a hozzám, a nevemhez köthető. Emberek közé vágytam, történetekre, beszélgetésekre, megoldásokra. És mosolyra, sok-sok mosolyra.

Mindenre nyitottan indultam, én is mosolyogtam, kedves voltam, megértő és türelmes. Nem színjáték volt, tényleg élveztem az ügyfelezést. Azt, hogy az emberek mennyire különbözőek. Hogy csak két jó szó kell, és mindent elmesélnek, és negyed óra, fél óra ügyintézés után ismerem az életüket, és már láttam az unokáik, dédunokáik fényképét is.

Mostanra azért változott a helyzet. Én is kevesebbet mosolygok, és kevésbé őszintén is, de az ügyfelek aztán végképp mogorvák, kétségbeesettek, letargikusak, vagy épp harciasak, követelőzők lettek. És sokszor, nagyon sokszor nincs igazuk.

Mindenki csodát vár. Azt, hogy az önkormányzat, az állam, a kormányhivatal vagy akárki majd végre kinyitja a pénzeszsákját, és számolatlanul osztja belőle a segélyeket, a támogatást, a szociális ellátásokat. "Mert az nekem jár "(hogy a mai egyik kedvenc ügyfelemet szó szerint idézzem...).

Hát persze. Akár járhatna is, de be kellene végre látni, hogy szétosztani csak azt lehet, amit korábban már befizettünk. És amíg ugyanez az ügyfél arra a kérdésre, hogy "folytat-e kereső tevékenységet" csak annyit tud válaszolni, hogy "Az mi?", addig nem nagyon lesz mit szétosztani.

És lehet sírni, meg szidni az önkormányzat szociális osztályát, hogy a pénteki bejelentés után hétfőn még mindig nem jöttek ki környezettanulmányra, pedig neki nagyon kellene a segély, mert négy gyereke van, és két napja nem ettek, de a bősz szipogás már nem hat meg annyira, mint egy éve ilyenkor.

Sokszor, nagyon sokszor eszembe jut nagymamám, aki az ilyen helyzetekben azt mondta, hogy mindenkinek s...-ig ér a keze. Úgy értette, hogy mindenki előtt adott a lehetőség, hogy a helyzetén változtasson.

Tenni kellene érte, magától nem fog menni. És amíg ezt be nem látjuk, nem fog változni semmi. Szegények maradunk, országos szinten. A magunk szegényei.

Mosolygok én most is, mert kell. Meg mert nekem is jobb, ha megpróbálok minden ügyfélnél tiszta lappal indítani, és csak rá figyelni, és csak az ő problémájával foglalkozni, és akármit gondolok is, segíteni neki, megoldást keresni a gondjára. De irtó nehéz, és a tavaly ilyenkor érzett világmegváltó lendület már nincs meg. Egyre többször gondolkodom azon, hogy ez így nem jó. Hogy nyugalmat szeretnék, kiszámíthatóságot, biztonságot. Nem csak magamnak, magunknak, hanem körülöttem mindenkinek, mert bármennyire szeretném is, egyszerűen képtelen vagyok függetleníteni magam a körülöttem folyó dolgoktól.

Reménykedve lapozgatom Csíkszentmihályi Mihály Flow-ját, hátha megtalálom a megoldást. Olvasgatom az Origo Határ rovatát is, és néha eszembe jut, hogy vajon milyen lenne külföldön.

De nem, nem akarok elmenni. Itt születtem, itt élnek a szüleim, a családunk, a barátaink, itt vagyok otthon. Az egyensúlyt magamban kell megtalálnom, akkor is, ha körülöttem senki és semmi más nincs egyensúlyban. De egyelőre nagyon billeg alattam a talaj.

L. épp a napokban mondta, hogy olvasott egy listát, amin 5 olyan állás szerepelt, amit mindenkinek ki kellene próbálnia. Természetesen az ügyfelezés is szerepelt rajta.

Csak egyetérteni tudok. Mindenkit, kivétel nélkül mindenkit beültetnék egy évre a helyemre. Vagy ha nem oda, hát bármely intézmény szociális osztályára. Biztos vagyok benne, hogy mindenki sokat változna egy év alatt. Javára. És hiszem, hogy mások történeteit hallva sokan rádöbbennének, hogy mindenki a saját sorsának kovácsa.

Születésnap

A születésnapokat mindig nosztalgikus hangulatban töltöm.

Általában a napnak csak arra a részére emlékszem tisztán, amikor már tudtam, hogy szülni fogok. Onnan kezdve viszont elég élesen, képszerűen megmaradt bennem minden.

Vincével csak este fél 7 tájban derült ki, hogy hamarosan kezemben tarthatom, így a nap nagyobbik része feledésbe merült már. Az biztos, hogy 5-re mentem CTG-re, ami teljesen rendben volt. A gondok a vérnyomásmérést követően kezdődtek. Megmérték, majd hitetlenkedett egy sort a nővérke, és megmérte újra. Majd közölte, hogy üljek csak tovább, ne készüljek haza, hívja a doktor urat. Némi telefonbeszélgetést követően kaptam egy jó erős vérnyomáscsökkentőt, nyelvem alá tettem, és kiültettek fél órára a rendelő elé. Emlékszem, először ekkor merült fel bennem komolyabban, hogy én innen már csak gyerekkel megyek majd haza... Fel is hívtam L.-t, hogy úgy készüljön, hogy én valószínűleg itt éjszakázom. Készítse fel a lányokat is.

Fél óra múlva újra újabb vérnyomásmérés. Az akkor már hetek óta rendszeresen szedett vérnyomáscsökkentők és a lórúgásnyi mennyiségű egyszeri adag ellenére is alig csökkent a vérnyomásom, még mindig 160/110 volt. Kérdezték, van-e kórházi cuccom. Mondtam, hogy van, lent az autóban. Leküldtek érte. Kaptam egy ágyat, átöltöztem, közben kétszer vérnyomást mértek, hátha alakult valamit. Változott, de korántsem lefelé.

Fél 7-kor a dokim megvizsgált, majd közölte, szülünk. Őszintén szólva örültem. Már két nappal túl voltunk a kiírt időponton, és valahogy fel sem merült bennem a császár lehetősége. Mondtam neki, hogy részemről rendben, indíthatja. Emlékszem, hogy rám nézett, volt pár másodperc csend, majd annyit mondott, hogy a negyedik gyerekem megszülethet majd simán, de ez most császár lesz.

Megijedtem. Ez a verzió nem szerepelt az elképzeléseim között. A lányokkal is szedtem a vérnyomáscsökkentőt, Dórival is volt egy enyhe toxémiám, mégis megszülethetett simán is. Igaz, vérnyomásmérőre kötve szültem, de akkor is...

Alkudoztam még egy sort, hogy én inkább simán, és nem lehet-e esetleg mégis, de az orvos hajthatatlan maradt, már készítették elő a műtőt. Nekem.

Felhívtam újra L.-t, a szüleimet, anyósomékat, mindenkinek vázoltam, hogy még ma este újra apukák/nagymamák/nagypapák lesznek, majd bevonultam a műtőbe.

Vince pontban este 8-kor született. Megmutatták, - nagy, barna haja volt, és a két kopaszon született lány után az volt az első gondolatom, hogy biztosan az én gyerekem? - majd el is vitték. Őt először L. foghatta meg, büszkén és boldogan jött be hozzám a műtőbe, kezében a fiával.

Hat éves lett a legkisebb gyermekem is. Már neki is kipottyant az első tejfoga, 170-ig magabiztosan számol, húszig elszámol kettesével is, hármasával is, 20-tól vissza nulláig álmából felébresztve is, fejben, az ujjai használata nélkül összead 6 egyjegyű számot, gyakorlatilag hiba nélkül (a múltkor teszteltük, 30 esetből egyben tévedett 1-et), és egyre gyakrabban írja le nyomtatott betűkkel a családtagok nevét, meg értelmetlen betűsorozatokat is - demonstrálandó, hogy ő már írni is tud.

Iskolába készül. Én meg próbálom elfogadni, hogy már a kicsi sem kicsi. Sőt.

Boldog születésnapot, Vince!

Hercegnő lettem

Azt, hogy a csecsemőkor számunka véget ért, már tudom egy ideje. És lassan a kisgyerek-korszak is véget ér nálunk. Mi sem példázza ezt jobban, mint hogy reggelente nem sírásra, kiabálásra, vagy mellém fekvő gyerek mocorgására ébredek, hanem 8 előtt pár perccel odaoson az ágyam mellé Vince, megsimogat, és a fülembe súgja, hogy
"Csipkerózsika, ébresztő!"

Hmm

Dóri nagylány lett.

Fura érzés.
Egyfelől azért, mert itt egy újabb bizonyíték arra, hogy az én alig több, mint két és fél kilóval, szinte kopaszon született kislányomból lassan, de biztosan felnőtt nő lesz egyszer. Gyorsabban, mint gondolnám.
Másfelől meg azért, mert belegondoltam, hogy nekem már ekkora gyerekem van? Hitetlenkedve számolgattam, hogy ha követi példámat, és ő is 24 évesen szül, mint annak idején én, akkor időben már közelebb vagyunk a leendő unokám megszületéséhez, mint az ő születéséhez. Huhh.

Helyzetjelentés

Családias a hangulat, ma már Lilla is itthon volt velünk. Vincének még (egy kicsit), Lillának meg már megy a hasa. Dóri még bírja. Reggel gondosan becsukta a szobája ajtaját, és a kiskamaszok minden komolyságával közölte velünk, itthon maradókkal, hogy be ne merjünk menni a szobájába, mert ő nem kaphatja ezt el, neki fontos versenye lesz nemsokára, és muszáj edzésre mennie. Aztán kicsit halkabban hozzátette, hogy a sulit ugyan ő is szívesen kihagyná, de az a baj, hogy ha suliba nem megy, edzésre sem mehet, úgyhogy nincs más hátra, mennie kell iskolába is. Néha magam is meglepődöm, milyen érett gondolkodású 12 évesem van.

Egyébként a múlt havi szárnyalás mostanra alább hagyott. Az angol azóta is nagyon megy neki, szeret járni, ki nem hagyna egyetlen külön órát sem, az iskolai angol órákon meg folyamatosan unatkozik, de a többi tárgyból már nem ennyire idilli a helyzet. Nagy vész nincs, de a korábbi, szinte csak ötösök közé már elég sok négyes vegyül, sőt, néhány hármasra is sikerült szert tennie. Dóri ilyen: minden év elején megvan a nagy elhatározás, amit tart is egy darabig, aztán egyszer csak elfárad, elfogy a lendület, és átvált túlélő üzemmódba: mindenből csak annyit tanul, amennyi az elfogadható szinthez (ami deklaráltan a négyes) szükséges. Aztán időnként ötöst ír, néha meg alulbecsüli a dolgot, és csak hármasra sikerül a dolgozat, felelet.
Továbbra is a Lilla gimije a cél, ebből nem enged, én pedig veszekedés nélkül, beszélgetve, mesélve próbálom meggyőzni arról, hogy ahhoz, hogy oda bekerüljön, ez a lazítós hozzáállás kevés. Nem tudom, mit tehetnék még, tanulni nem tudok helyette. Próbálom én tolerálni az ő egyéniségét, adottságait, azt, hogy kiskamasz, de közben borzasztóan szeretném, ha felérné ésszel, hogy fontos, hogy melyik gimibe kerül be. Bár ezt tudja is. Inkább csak azt kellene elérni, hogy küzdeni is tudjon érte. Kitartóan.

Vince meg rajzol. Megállás nélkül. Ez nem tűnik túl nagy hírnek így elsőre, pedig az. Merthogy pár héttel ezelőttig ceruzát véletlenül sem vett a kezébe. Aztán egyszer csak bekattant neki valami, leült az asztalához, és és rajzolt. Először lombos fát, aztán buszt, virágot pillangóval, mostanában pedig pajzsot és kardot. Minden mennyiségben. Biztos vannak öt évesek, akik már sokkal kidolgozottabb rajzokat készítenek, de én akkor is meghatottan nézem, hogy az én soha nem rajzoló gyerekem miket produkál mostanában. Nálunk nem volt madárfészek, nem voltak pálcikaemberek, nem voltak próbálkozások, fel nem ismerhető rajzok. Egyszer csak leült, és komplett embert rajzolt arccal, két füllel, hajjal, öt ujjas kézzel és cipős lábbal. Meg buszt, kerekekkel, ablakokkal, ajtóval, ajtónyitó kilinccsel és kipufogó csővel. Úgy tűnik, még egy harmadik gyerek is tud meglepetéseket okozni.

A félkarú óriás

Januári munkakezdésem óta először táppénzen vagyok. Két teljes napig. Vince ugyanis szoros barátságot kötött a Calici vírussal, és együttélésük ékes bizonyítékaként szombaton sugárban hányt, gyakorlatilag minden falat és minden korty után. Vasárnap a hasmenésé volt a főszerep. Ma már kezd normalizálódni a helyzet, igaz, még mindig megy a hasa, de már sokkal ritkábban látogatja a WC-t.

Én meg itthon vagyok, és beteget ápolok. Váratlanul szakadt rám a nagy szabadság, nem is nagyon tudok mit kezdeni a hirtelen jött sok idővel. Nem mintha nem lenne dolgom - több van, mint ami két napba belefér, de egyszerűen nem haladok. Jól esik semmit tenni, csak ülni, blogokat olvasni, vagy csak dúdolgatva, lassan felmosni. Nem kapkodva, nyugisan.
Kicsit újra megérintett a GYES-es lét szelleme, két napra visszakaptam az elmúlt 1-2 év helyzetét, érzéseit. Jó is, és fura is. Jó újra átélni, kicsit megmártózni a ráérős mindennapokban. Abban, hogy nincs ugyan időm semmire, de ha valamit nem csinálok meg időre, akkor sincs baj. Nincs határidő, nincs szankció, nincs számonkérés. Nincs főnök. Vagyis a főnök én magam vagyok.
Ugyanakkor fura is. Még egy nap sem telt el, máris úgy érzem, jó, hogy látom a végét. Hogy tudom, hogy ez az állapot két napig tart, és visszakapom önmagam, a felnőtt életem. A rohanást is, az időhiányt is, de a felelősséget, a munka és az eredmények okozta sikerélményt is.
Félkarú óriásnak érzem magam.

Csak ámulok

Dóri olyan dolgokkal lep meg mostanában, hogy nem győzök csodálkozni.
Először is: csupa négyese és ötöse van, nagyságrendekkel jobban áll, mint tavaly ilyenkor.
Másodszor: annyira szeret külön angolra járni, hogy az osztálykirándulás miatt elmaradt óráját önként, saját kérésére egy másik napon bepótolták az angoltanárral.
Harmadszor: az ominózus osztálykiránduláson az osztályfőnök négy fős csoportokra osztotta az osztályt, és különböző feladatokat kellett megoldani. Az a csapat nyert, aki a legtöbb pontot gyűjtötte. Az egyik feladat az volt, hogy szép fővárosunk egyik turisták által sűrűn látogatott helyén meg kellett szólítani magyarul nem tudó külföldi turistákat, bemutatkozni, elmondani, hogy iskolások, innen és innen jöttek, és megkérni őket, hogy egy náluk lévő lapra írják rá a nevüket, és hogy szeretik Budapestet. A Dóri csoportjában Ő volt az egyetlen, aki ezt bevállalta, úgyhogy több emberhez odament, és ismeretlenekkel angolul kommunikált. Megkértem, hogy mondja el, mit mondott nekik. 1-2 hibával ugyan, de végül is érthetően elmondta, amit kellett, és begyűjtötte az aláírásokat. Büszke vagyok rá. (És ritka kincsként őrzöm továbbra is az angoltanár telefonszámát:) ).
Végül, de nem utolsó sorban: még mindig angol. A gyerek eldöntötte, hogy oda fog felvételizni, ahová Lilla is jár, de ő már úgy megy jövő tavasszal a szóbelire (mert az nem kérdés, hogy olyan írásbelit ír, hogy behívják a szóbelire), hogy viszi a középfokú angol nyelvvizsga bizonyítványt.
Nem tudom... Nem vagyok biztos benne, hogy nem egészen 14 évesen már középfokúja lesz, még akkor sem, ha ilyen lelkesen tanul egész addig, mint most. De letörni sem akarom. Próbálom benne tudatosítani, hogy 14 évesen még fiatal lesz a középfokúhoz, és hogy az alapfok is nagy teljesítmény ám, az sem lesz minden felvételizőnek. Egyelőre csak hümmög, tudom, hogy bár nem mondja, de azt gondolja, menni fog a középfok is...

Még mindig nem tudom, nem merem elhinni, hogy ez a lelkesedés tartós lesz, de úgy fogom fel, hogy minden nap, amit így töltünk, főnyeremény.

Orvososdi

Szerdán Lilla megkapta a fogszabályzóját. Délutánonként és éjszaka hordja, egyelőre nagyon tisztességesen. Remélem, ebben is olyan kitartó lesz, mint általában minden másban.

Ma pedig Dórival voltam szemészeten, mert egy ideje panaszkodik, hogy fáj a szeme, fáj a feje. Tökéletes a látása, mindkét szemével teljesen végigolvasta a táblán a számokat, és a gép sem mutatott semmi problémát. Viszont szemtengely összetartási problémája van. Ennek örömére napi 3x5 perces kötelező szemtornát írtak elő.
Nagyon megkönnyebbült, hogy nem kell neki szemüveg, és megígérte, hogy minden nap megcsinálja az előírt tornát. Bízom benne, hogy komolyan gondolta.
Mindenesetre két nap alatt lett két új dolog, amire rendszeresen figyelhetek. Csak hogy biztosan ne unatkozzak.

Megerősítés

Nem gondolom, hogy tökéletesen csináljuk, sőt. Sokszor érzem úgy, hogy lehetne jobban, lehetne türelmesebben, foglalkozhatnánk még többet a gyerekeinkkel, és azt is, hogy akad még mit csiszolni, helyrehozni náluk, velük, bennük. Mégis...

Az elmúlt 4 hétben három különböző helyről kaptam olyan visszajelzést, hogy milyen értelmes, jól nevelt és jólelkű gyerekeim vannak.
Az első kettőnél csak bólintottam, és betudtam egy (jól hangzó, de sablonos) bóknak. A harmadik esetnél viszont jelen voltam. És olyannyira megviselt egy régi ismerőssel, valamint a majdnem öt és a majdnem egy éves gyerekeivel való találkozás, hogy utána őszinte egyetértéssel és helyesléssel fogadtam a gyerekeim viselkedést illető dicsérő szavakat.
Már több, mint egy hét eltelt a találkozás óta, de még mindig hatása alatt vagyok. S a döbbenet mellett  határozottan örülök is. Nem is annyira mások elismerésének, sokkal inkább annak, ahogy a gyerekeim az ismerősékkel töltött délutánról, a gyerekek viselkedéséről véleményt nyilvánítottak. A maguk módján persze, ami Dóri esetében például azt jelentette, hogy megölelgette az öccsét, és közölte vele, hogy "Nem is gondoltam, hogy ilyen normális öcsém van!" Ez kamasz-nyelven felér egy vallomással...

Megerősített ez a találkozás: sokkal magabiztosabb lettem, könnyebben elhiszem, hogy jó úton járunk, és minden nehézség ellenére sikerül a normáinknak megfelelően viselkedő, azt elfogadó, sőt: azokat jónak látó és önként betartó emberkéket nevelnünk. Akkor is, ha a hétköznapok rohanásában néha ennek épp az ellenkezőjét érzem.