Interjú

Az új cipő minden tőle telhetőt megtett. Elegáns, kényelmes, szép, és tényleg segített abban, hogy jól érezzem magam. Már amennyire persze egy interjún jól érezheti magát az ember.

A leendő főnök pont olyan, amilyennek telefonban tűnt: kedves, normális, segítőkész, és abszolút emberi. De nem az én főnököm lesz. Egyrészt azért, mert az amúgy is középszintű angoltudásom sokat kopott az itthon töltött évek alatt, és az a szint, amin most vagyok, ide azért kevés lenne. Másrészt meg azért, mert a munkaidő úgy rugalmas, hogy a törzsidő 8 - 16.30-ig tart. 8 előtt és fél öt után rugalmasan alakítható...

Vívódás

Már legalább két hete tudom, hogy lesz ez az ovis rendezvény. Az a minden-évben-megrendezésre-kerülő, szülő-gyerek-csoport-összekovácsolós fajta. És már két hete igyekszem figyelmen kívül hagyni a témát, és úgy tenni, mintha az egész nem is lenne. De ma már nem volt mit tenni, szembe kellett néznem a ténnyel (valamint az óvónőkkel és a többi szülővel): nem akarok menni. Reggel még dilemmáztam, aztán végül tényleg nem mentünk.

Ismerem már az ilyen rendezvényeket. Ezen konkrétan 6x vettem már részt, de általában ott voltunk a többi (évi átlag 3-4) nagyon hasonlón is. Az összesen mondjuk 24 ilyen óvodai alkalom. És akkor az iskolás családi bulikról még nem is beszéltem. Bevallom, korábban sem voltam túlontúl lelkes, de mostanra tényleg nagyon meguntam. Tudom én, hogy a nemezelés, meg a rajzolás, színezés, a sorversenyek, a célba dobás és a szőlőpréselés közösségépítő ereje verhetetlen, de én akkor is belefáradtam már.

Alapvetően örülök, hogy "megúsztam", de a lelkem azért nincs rendben. Mert igaz, hogy készítettünk már 24 nemezlabdát, de ebből 23-at a lányok csináltak, és csak egyet Vince. És ha a lányokkal végigcsináltam már kétszer az összes ilyen rendezvényt, akkor Vincének miért nem jár ugyanez?
Másrészt meg: ha én már a legelsőt sem örömmel csináltam végig, letolás és lelkiismeret-furdalás helyett nem vállveregetés járna-e inkább azért, mert 24x mégis végigcsináltam? És vajon kevesebbet kap-e Vince azzal, hogy most nem ültem vele végig a kézműves asztaloknál a sort, és nem hoztunk haza egy pár hónapig rakosgatott, majd végül kidobott filcfigurát?

Aztán: Már meg sem tudom számolni, hány csoport- és osztálykiránduláson vettem részt az elmúlt 8 évben. Megmondom őszintén, mi járunk kirándulni, szinte mindenhol jártam már (én is, és a gyerekek is), ahová a kirándulásokat szervezik, és annyira azért nem szoktam élvezni a gyerekeknek szánt programokat. De megyek, mert a többi szülő megy (és sokan erre a napra direkt szabit vesznek ki, mert úgysem voltak nyaralni már 10 éve, egy kirándulós nap nekik is jár...), és a saját gyerekemmel tolok ki, ha nem megyek. Mert milyen már, ha mindenkinek ott lesz az anyukája, csak neki nem?
A múltkor egy szülői értekezleten bátorkodtam megjegyezni, hogy az osztálykirándulás szerintem azért OSZTÁLYkirándulás, mert oda csak az osztály megy, a szülők nem. És hagyjuk már a gyerekeket végre szabadon együtt lenni, nem kellünk oda mi, anyukák (apukák/testvérek/nagymamák/meg sokszor ezek együtt).
A többiek úgy néztek rám, mint a véres rongyra. Mert ők menni akarnak. Volt persze 1-2 szülő, aki egyetértett velem, de a többség azóta is furán néz rám.

Időnként nehéz eldöntenem, hogy mikor teszek jót. Mennyire kell belefolynom a gyerekeim óvodai/iskolai életébe, attól vagyok-e jó anyuka, ha üdvözült mosollyal az arcomon gyúrom a sólisztgyurmát, és hogy az "egyenlő elbánás" vajon hogyan valósítható meg a gyakorlatban úgy, hogy közben én se érezzem kötelező robotnak az amúgy szeretettel és jó szándékkal szervezett óvodai/iskolai rendezvényeket.

Változom

Vagy szimplán csak öregszem?

Emlékszem, hogy nem is olyan rég még mennyire értetlenül szemléltem anyukám aggódását. Azt, hogy mindig megkér(t), hogy ha hosszabb útra megyünk, és odaértünk, hívjam fel. Vagy írjak egy sms-t. Csak hogy tudja, hogy minden rendben.
És azt sem értettem, hogy mikor még otthon laktam, miért nem alszik, ha én bulizni megyek, és miért kell akár hajnali kettőkor is hazaszólni, ha a megbeszéltnél később érek haza.
Éreztem, hogy neki ez nagyon fontos, úgyhogy morgolódva bár, de teljesít(ett)em a kéréseit. De emlékszem, hogy egyszer mondtam neki, hogy én nem leszek ilyen.

Ehhez képest már 13 óra 10 perckor azon gondolkodom, hol lehet Dóri. Már rég (10 perce!) itthon kellene lennie, hisz ma csak öt órája volt...
És az éjszaka is úgy aludtam, mint nyúl a bokorban, mert L. autóval ment dolgozni (az 1000 km-rel arrébb lévő irodába...), és fél éjszaka azt vártam, mikor érkezik már meg az a bizonyos sms.

Soha ne mondd, hogy soha.

Készülök

Hirtelen felindulásból vettem ma magamnak egy cipőt és egy táskát. Hogy legalább az öltözékemet illetően elégedetten és magabiztosan mehessek csütörtök reggel interjúra.

A pozíció jó, a feladat érdekes, telefonbeszélgetés alapján a leendő főnök is normálisnak tűnik.
A probléma az, hogy teljes munkaidős állás. Na meg az, hogy a munkahely tőlünk 25-30 km-re van.

Elmegyek az interjúra, mert bízom a csodákban. Na meg az új cipőmben.

Évforduló

Pontosan 12 év telt el a házasságkötésünk óta.

Barátaink szerint ez sok. Nagymamám szerint még nem sok. A szüleink pusztán csak örülnek.
Szerintem meg a lényeg az, hogy mi 12 éve tökéletesen biztosak vagyunk abban, hogy akkor jó döntést hoztunk. És nagyon szeretném, ha lenne még néhányszor 12 évünk együtt.

Az első (plátói) szerelem

Dóri - vészesen fogyó - zsebpénzéből ma megvette a legfrissebb Bravo-t, mert kétszer akkora Justin Bieber poszter van benne, mint az ágya fölé kiragasztott (természetesen Justint ábrázoló) poszterek legnagyobbika.

És angolt tanul a lány! Megígértük neki, hogy ha átveszi az egyik alapfokú nyelvvizsgára felkészítő könyv 33 témakörét (fejezetenként öt oldal, néhány mondatos szöveg egy adott témáról, egy kis nyelvtan, és pár feladat), akkor megvesszük neki a hőn áhított jegyet a tavaszi budapesti Justin Bieber koncertre.
Az ígéret óta eltelt három nap alatt már a második leckével végzett. Ha így haladunk, jövő tavasszal 12 éves, szerelmes tinilányok között csápolhatok az első sorban.

Egy bejegyzés margójára

Vannak olyan napok, mikor a szürke felhők közül váratlanul mégis előbukkan a nap.
A mai nap ilyen.
Örülök, mert a napsütés mindenki lelkének nagyon jót tesz.

Én pedig a továbbiakban igyekszem azt szem előtt tartani, hogy a vonuló felhők felett mindig kék az ég.

A felismerés

Elvileg tudom én, de valahogy mégis mindig mellbe vágó élmény annak felismerése, hogy mások vagyunk. Ami számomra egyértelmű és természetes, az másnak nem az. Ami meg másnak mindennapos és megszokott, azon én csodálkozom el. Hol jobban, hol kevésbé.

Mikor valami ilyesmibe belefutok, mindig ugyanaz a forgatókönyv jön elő:
Először meglepődök, aztán úgy érzem, tüstént el kell mondanom, hogy én nem így látom. Közben hol azon gondolkodom, hogy mi a baj velem, és miért látom én másképp, mint a másik, hol önigazolok, és keresem az engem, az én véleményemet alátámasztó dolgokat.
Aztán lenyugszom, és úgy döntök, az egésznek nincs is jelentősége. Ő olyan, és úgy csinálja, én meg ilyen vagyok, és emígy csinálom. És ez így van jól.

A fenti forgatókönyv most annyival egészült ki, hogy azt is megállapítottam, hogy a blogolás és a kirakatrendezés rokon "szakmák".

Megy ez

Az már jó, ha olyan mondatokat tudok németül mondani, mint:

"Mindig minden dolog az én problémám", és "Ez a csinos nő az új kollégátok", vagy esetleg "A legkisebb dolgok gyakran a legnagyobb problémák"?

Három hét önálló tanulás után szerintem ez nem is olyan rossz eredmény.

Formálódó értékrend

Dórinak a hétvége legnagyobb dilemmáját annak eldöntése jelentette, hogy vajon nagy képernyős TV-re gyűjtsön-e először (mert az nagyon béna dolog, hogy egy 50 cm-s képátmérőjű, képcsöves TV-n kénytelen a kedvenc tinisorozatát nézni, miközben minden barátnője legalább 70 cm átmérőjű LCD TV-n teszi ugyanezt), vagy inkább saját lakásra, ahol végre azt csinálhat, amit csak akar.
Úgy döntött, a TV fontosabb.

Kíváncsi vagyok, mikor billen át a mérleg a másik oldalra.