Egy tucat év

Annyi mindent tudnék írni Róla. Például, hogy
Ő a legnagyobb gyermekünk. Hogy rajta "gyakorolunk", általa lettünk szülők, tőle, miatta, érte (is) tanuljuk az anya- és apaszerepet.
Hogy hihetetlen, hogy egy 2650 gr-mal, 53 cm-rel született, vékony, pici lány volt, de ma már 38-as lábon él, és magasabb, mint én. (Súlyban még én vezetek...).
Hogy már hatodikos, hogy gyönyörű, szőke és kék szemű, hogy versenyszerűen táncol, és mindeközben kamaszodik, nagy a szája, szeret visszabeszélni, és elképesztően lusta.
Hogy hol színésznő akar lenni, hol műsorvezető, de mostanában leginkább kozmetikus vagy sminkes. Esetleg divattervező.
Hogy az iwiw-et, Facebook-ot és társait jobban kezeli, mint én. Merthogy ő ezekkel kel, ezekkel fekszik.
Hogy hol anya kicsi lánya, aki még semmit nem tud egyedül megoldani, és hosszas pillarebegtetéssel igyekszik elérni, hogy megcsináljuk helyette az aktuális feladatát, hol meg önálló nő, aki egyedül is mindenre képes, és mit képzelünk mi, maradi szülők, hogy beleszólunk a dolgaiba, sőt, mi több, befolyásoljuk az ő életét!
Hogy innentől kezdve teljes joggal nézi a 12-es karikával ellátott filmeket, hogy már szinte minden apartmanban és szállodában teljes árat kell fizetni érte, és már a Vidámparkba, állatkertbe sem engedik be gyerekjeggyel.
Hogy bármily nagynak tűnik is, majdnem a legfiatalabb az osztályban. Sok barátnője már 13 éves, és hónapok óta visszaszámol, hogy végre neki is szülinapja legyen, és betöltse legalább a 12-t.

Hát, most eljött ez a nap is. Dóri 12 éves lett.
Boldog szülinapot, nagylány!

Sikerült!!!

Rendesek voltak a gimiben, pontban 8 órakor már kint volt a honlapon az előzetes felvételi jegyzék. Nagyjából három másodpercet vett igénybe, hogy megtaláljam a 214 betűrendbe szedett név között Lilla nevét. Talán az a 3 mp volt a legnehezebb.
Nagyon ügyes volt a lány, 184 pontot szerzett (200 volt a maximum), ezzel az összesített rangsorban 18. lett. Úgyhogy most öröm és boldogság van:)

Túl  vagyunk a felvételin: a pontosan fél éve tartó készülésen, a hétvégi, 4 órás felvételi előkészítőkön, az írásbelin, a szóbelin, és az ezeket megelőző papírmunkákon. Úgy érzem, jól sikerült, van esélye Lillának a bekerülésre. Nem szeretem ezt az érzést, mert még nem biztos, hogy sikerült, és nagyon rosszul fog esni az esetleges nemleges válasz. Ám hiába tudom az eszemmel, hogy jobb lenne nem beleélni magam, én már a gimiben látom a lányom. És ő is ott érzi magát. Már most tudom, hogy jövő szerdán percenkét nézem majd meg az e-maileket, és nagyjából 10 percenként frissítem a megnyitott weboldalt. Egyszerre bízom a sikerben, reménykedem és félek. A bennem lévő kavalkádban az egyes érzelmek egymáshoz viszonyított aránya megállás nélkül változik. Hihetetlenül fárasztó és idegőrlő ez az állapot.

Egyébként pedig soha ennyire gyorsan nem telt még az idő, mint mostanában. Csak kapkodom a fejem, és hitetlenkedve állapítom meg minden csütörtökön/pénteken, hogy megint eltelt egy hét.

Szóbeli

Ma délután lesz. Kicsit úgy érzem, mintha én mennék vizsgázni. Sőt, lehet, hogy jobban izgulok, mint Lilla.

Hétköznapjaim

Két hónapja dolgozom. Ez lehet sok és kevés - minden csak nézőpont kérdése, ugye - de olyan, mintha évek óta így lenne. S őszintén remélem, hogy még évekig így is lesz. Mert nekem most - minden nehézség ellenére - nagyon jó.

Hétvégén színházban voltunk. Kettesben. A színházba járás az elmúlt 12 évben nem volt túl gyakori program nálunk, s talán az ilyen irányú műveltségbeli hiányosságaimnak is köszönhető, de nem élveztem. Sőt.
Azóta olvastam néhány kritikát, és nem írnak rosszat a darabról, úgyhogy biztos én nem vagyok elég műértő, de nekem akkor is nehezemre esett végigülni a három felvonást. Ez a három és fél óra engem egy évre elegendő színházi élményhez juttatott.

Ennek örömére Vince a hétvégén - életében először - egyedül, vagyis a két lány nélkül aludt idegen helyen. Bár az idegen hely kifejezés erős túlzás: a barátjánál töltötte az éjszakát. Sokszor voltunk már ott együtt, de az tény, hogy nem aludt még ott. Elég rosszul viselte, vasárnap egész nap a nyakamban lógott, és hétfőn elsírta magát az oviban, mert elmegyek.
(Akár jól is elsülhetett volna a dolog, de így utólag azt mondom, ez az előadás nem ért ennyit).

Lilla bejutott a felvételi második körébe, hétfőn megy szóbelizni. Még két hét, és kiderül, felvették-e. Nagyon szurkolok.

Végre sikerült a német nyelvleckéket visszacsempészni az életembe. Jó érzés kényszer nélkül, a saját örömömre tanulni, nagyon élvezem, hogy nem idegesítenek vizsgaidőpontokkal, tételekkel, százalékokkal.  Most, hogy nem nyomasztanak az elvárások, úgy érzem, bármire képes vagyok. Akár az is előfordulhat, hogy megtanulok németül.

Még mindig nem tudom, hogy mit csináljak Vincével: áthozzam szeptembertől másik oviba, vagy bevállaljunk még egy év ingázást, rohanást, idegeskedést és szervezkedést. Az eszem az előbbire szavaz, a szívem az utóbbira. És már most tudom, hogy bárhogy döntök is, lelkiismeret-furdalásom lesz. Mi több, már előre az van...

Apró örömök

Vagy nem is annyira aprók?
Dóri gyönyörűen kiporszívózott, felmosott lakással várt tegnap este.Nem kellett kérni, könyörögni, utasítani, büntetést kilátásba helyezni, de még csak szólni sem. Magától megcsinálta. Azt mondta, nem volt mit tenni, tudja, hogy ez a heti feladata, és úgy döntött, jobban jár, ha nem nyavalyog, ha igyekszik, egy óra alatt simán végez. És nem volt kedve most veszekedni sem.

Azért jó, hogy vannak pillanatok, mikor egyformán gondolkodunk:)

Minden megoldódik

Sokszor eszembe jut, hogy szerencsések vagyunk. Biztos mi is kellünk hozzá, és nem elég az, hogy az ember ölbe tett kézzel várja a megváltást, de ezzel együtt is tény, hogy mikor valami nagy gondom, gondunk volt, és úgy éreztük, a megoldás kulcsa nincs a kezünkben, nem tudunk mit tenni, a dolgok mindig mégis megoldódtak. Maguktól.
Bárki rendezgeti is a szálakat, köszönöm neki.

Most épp a munkaidővel kapcsolatos gondom látszik megoldódni. Nem tért vissza a heti egy délutános rendszer, de csak átlag minden második héten kell heti kétszer mennem, és sokszor akkor sem sima délutánra, hanem eltolt munkaidőben, ami azt jelenti, hogy fél 11-től fél 7-ig dolgozom, és 7-re itthon vagyok. Ráadásul az egyik kolléganőm épp tegnap jelentette be, hogy úgy tűnik, magánéleti okok miatt ezután inkább délutánra szeretne majd járni, úgyhogy a délelőtti műszakjai jó részét elcserélné az én délutánjaimért. Nem ellenkeztem, sőt! Nagyon örültem.
Jó lenne nem elfelejteni azt, hogy végül úgyis megoldódnak majd a dolgok, és nem kétségbeesni és idegeskedni minden változás miatt. Nyugodt nappalokat, és átaludt éjszakák egész sorát nyerhetném meg ezzel a hozzáállással.

A nap kevésbé jó híre az, hogy elmentem szemészetre. Eddig csak olvasáshoz és a monitor előtt üléshez (vagyis a napi 8 órai munkához) kellett szemüveg, de éreztem, hogy romlott a szemem, így bejelentkeztem kontrollra. A dokinéni megvizsgált, csóválta a fejét, és mikor megkérdeztem, mégis, mennyit romlott a szemem, annyit mondott, hogy "hááát, a cilinder is több lett, meg a dioptria is erősebb, szóval ... összességében sokat". Ez van. Most igyekszem barátkozni a gondolattal, hogy a szemüveg ezentúl nem a táskámban lakik majd, hanem állandóan hordanom kell. Úgy tűnik, vannak a munkának árnyoldalai is.

Lányom, Gazdagné

Mikor 1-2-3 kisgyerekkel voltam itthon, és időnként összedőlni készült a világ, csak legyintettem, mikor a "kis gyerek, kis gond" üres frázisaival vigasztaltak idősebb rokonaim, ismerőseim.
Nagy gyerekem ugyan még most sincs, de kezdem érezni az amúgy elcsépelt mondás örök igazságát.

Nagyon bízom benne, hogy a sok-sok beszélgetés, és a családi minta akkor is meghatározó, ha ennek most épp az ellenkezője látszik.
És abban is, hogy Dóri most azért lusta, és azért sikk a nem tanulás, és azért válaszolja azt a "ha hármasokat kapsz, nem mehetsz abba a középiskolába/felsőoktatási intézménybe, amelyikbe szeretnél, és nem lesz jó szakmád, és jól fizető állásod" című felvetésekre, hogy "akkor majd keresek egy gazdag, öreg férjet", mert itthon nem ezt látja. És pont az ellen lázad, amit lát, amiben él. Tehát pszichológiai értelemben a dolgok mélyére ásva a gyerek tulajdonképpen helyesen (amúgy kamaszosan) cselekszik, és elvileg lehetséges, hogy pár év, és helyre kerülnek a dolgok. Legalábbis nagyon remélem.
Mert ez a jelenlegi állapot most piszok nehéz.

A 10. születésnap egyébként vízválasztónak tűnik, mert a jelek szerint Lilla is kezd kamaszodni.
(Én meg naponta hálát adok azért, hogy Lilla és Vince között 4,5 év van, mert hogy egyszerre három kamasz gyereket nem bírnék ki ép ésszel, az teljesen biztos).

Dilemma

Mostanában érzem igazán, hogy mennyire másoktól "függök". Hogy mennyire nincs önállóan beosztható időm, és hogy mennyi szervezést igényel minden apró - a kollégáimnak igazából fel sem tűnő, vagy egy vállrándítással elintézhető - változtatás, változás.

A helyzet az, hogy az ügyfélfogadási idő nálunk módfelett ügyfélbarát: hétfőtől péntekig 8-20-ig nyitva vagyunk. Tekintve, hogy ez napi 12 óra tiszta ügyfélfogadási,  és +1 óra technikai idő, a naponta 13 munkaórát kell lefednünk. Ennek örömére két műszakban dolgozunk.
Hosszas huzavona, néhány stresszes nap, és pár átvirrasztott éjszaka után végül kialakult egy számomra, számunkra is élhető és elfogadható beosztás: minden héten egyszer voltam délutános. A rendszer egészen öt hétig működött, majd ma a kollégám, akivel eddig váltva dolgoztam, bejelentette, hogy neki ez a rendszer így mégsem jó, merthogy időközben új barátnője lett. Változtassunk.
Valahol értem őt, és tulajdonképpen igaza van: én sem szívesen dolgoznék hetente 4x fél 1-től fél 9-ig, bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ezt a beosztást néhány hete még éppen ő kérte így. Aztán rájött, hogy ez mégsem jó.
Ez a változtatás konkrétan azt jelenti, hogy innen kezdve hetente 2x leszek délutános.

És most vívódom. Nem tudom, hogyan tovább. A mérleg egyik serpenyőjében a 9 hónapnyi munkakeresés utáni sikeres pályázat áll. Az, hogy ha ezt most visszamondom, várhatóan újra hónapokig munkát keresek majd. Az, hogy a beosztástól eltekintve minden szempontból jó ez a hely: helyileg is, anyagilag is, a feladatokat tekintve is, és a kollégák nagy részét tekintve is minden stimmel.
A másik serpenyőben viszont ott a munkaidő: az, hogy hetente 2x fél 1-től fél 9-ig kellene dolgoznom, azaz heti 2x 9-re érek haza. És ez egyrészt a gyerekekkel kapcsolatos logisztikát tekintve, másrészt pedig a családi élet egészét tekintve is problémás.

Nem tudok dönteni. Nem tudom, hogyan tovább. Mennyire lehetek önző? Mennyit nyom a latba az, hogy jól érzem itt magam, hogy élvezem, amit csinálok, hogy relatíve jól keresek? Összhangban van-e ez azzal, hogy a család két este nem lát, csak egy jóéjtpuszi erejéig? Hogy nem én hozom el őket az oviból/suliból, nem én viszem őket edzésre? Elég nagyok már ehhez? Megértik?
Mennyi alkalmazkodást várhatok el L.-től és a munkahelyétől? Gondolhatom, mondhatom-e azt, hogy 12 éve minden időmet a gyerekek, a család és L. munkája szempontjainak rendeltem alá, és most azt szeretném, ha az én szempontjaimat is figyelembe vennénk? Mondhatom, persze. Csakhogy én tudom a legjobban, hogy 4 ember szempontjainak összeegyeztetése is nehéz, nemhogy öt emberé. De akkor sem alkalmazkodhatok én a végtelenségig.

Azt hiszem, megint lesz 1-2 álmatlan éjszakánk, amin eldönthetjük, hogy kivel teszek rosszabbat, ha újra itthon leszek: a többiekkel vagy magammal?

Idő-tervgazdálkodás

Nem vagyok egy halogatós típus, nem szoktam dolgokat az utolsó pillanatra hagyni, szeretem, ha minden időben készen van, és tervezni is szoktam. Azt viszont azért még szoknom kell, hogy ennyire előre...
Holnapig ugyanis le kell adnom az éves szabadság-tervemet.

Úgyhogy 3 napja vadul lapozgatom naptárt, hívogatom az edzőket, hogy mikor lesz edzőtábor, kérdezgetem az óvodavezetőt, hogy mégis mikor és mennyi időre szándékoznak bezárni, folyamatos kapcsolatban vagyok a nagyszülőkkel, hogy mikor tudnak szabira menni, és mennyi időre tudják a gyerekeket bevállalni. Mostanra nagyjából összeállt a terv.
Már csak abban kell reménykedni, hogy L.-t az általam kalkulált időben elengedik szabira, illetve, hogy a terveimre a főnökeim is rábólintanak. Na és persze abban, hogy a kollégáim nem pont akkor akarnak szabira menni, amikor én.
Mindenesetre töretlen optimizmussal reménykedem.