Reggel

Ma reggel egy teljes bögrényi kiöntött tejeskávé, és az általa elöntött dolgok (úgymint kalács, zsömle, ezek zacskói, egy tepsi, valamint néhány tányér és pohár) fel- és letakarítása közben azon gondolkodtam, hogy mit kellene másképp csinálni.

Merthogy a kávé azért ömlött ki, mert az álmosságtól félig (vagy inkább teljesen) csukott szemmel nehéz pontosan becélozni a mikro ajtaját...

Többet kellene aludni (férj szerint később kellene kelni), ez lenne az első lépés. Már csak a kivitelezésére kellene valami hathatós módszer.
Később kelni nem tudunk, mert így is az utolsó pillanatban érünk be a suliba, jó esetben jelzőcsengetésre, de sokszor becsöngetésre. Készülődhetnénk mondjuk gyorsabban, és akkor még 5, vagy akár 10 perccel is többet alhatnánk, de azt hiszem, az így is feszített tempó további gyorsítása annyi idegeskedéssel és kiabálással járna, amennyit nem ér meg még öt perc alvás.

Fekhetnénk mondjuk korábban, olyan 10, fél 11 magasságában. Megtehetnénk, ha nem lenne igényünk némi kettesben töltött időre. De van, és ez az egy-két óra kizárólag este 10 után biztosítható, mert Dóri alvásigénye majdhogynem kevesebb, mint a miénk. Vagy legalábbis semmivel sem több (sajnos). Ebből kifolyólag ő este 10-kor még javában fent van, sőt, mi több, járkál, pakol, ajtót csapkod, fogat mos, kérdez. Annak ellenére, hogy a mindenki által aláírt családi "rendtartás" szerint legkésőbb este fél 10-kor minden gyerek magára csukja a szobája ajtaját, és ha nem alszik, akkor sem jön ki onnan reggelig.

Az is adná magát, hogy hétvégenként aludjunk reggel sokáig, aztán pihenjünk egész nap, és így jobban bírjuk majd a hétköznapokat. Folyamatosan próbálkozunk, mégsem jön össze ez sem. Nem tudom, mások hogy csinálják, de nálunk 3-4 hétre előre mindig tele van programokkal a naptár, és még így is minden családtagtól, rokontól, baráttól azt halljuk, hogy keveset találkozunk. Pedig mi tényleg programról programra, találkozóról sütögetésre, kirándulásról ebédre rohanunk. És közben abban bízunk, hogy majd hétköznap kipihenjük a hétvége futkározásait.

Fáradt vagyok. Még két nap, és itt a tavaszi szünet. Én ugyan nem pihenek, mert jövő szerdán jön a vizsga első felvonása, de a többiek talán igen.
És ez jó hír, mert akkor reggelente egy ideig biztosan betalálnak a tejeskávés bögrével a mikro ajtaján.

Logikus...

Oviból hazafelé jövet hangzott el a következő beszélgetés.

V.: - Anya, milyen színű a lila?
én: - Tessék?
V.: - Milyen színű a lilaaaaa?
én: - A lila? Hát, a lila az lila!
V.: - Jó, de mi lila?
én: - A padlizsán.
V.: - Ezt most miért mondod?

Ha valaki esetleg jártas a gyermeklélektan rejtelmeiben, igazán felfedhetné előttem a fenti diskurzus értelmének lényegét.

Pedig csak rajtam múlik

Mégsem tudom elfogadni, hogy másfél hete hazaértünk, de még nem volt időm lemosni és elpakolni a hótaposókat. Félbemaradt a hétvégén elkezdett takarítás is. Vannak ingek, amiket némi lelkiismeret-furdalástól gyötörve ugyan, de rendszeresen a vasalós kosaram aljára rakok, és már lassan egy hónapja várják, hogy majd csak kivasalom őket. A kertben is össze kellene szedni a lemetszett faágakat, és rendet tenni, ha már itt tavasz.
A tavaszi nagytakarításról, ablakpucolásról, függönymosásról inkább nem is beszélek.
Az tartja bennem a lelket, hogy mosni azért még van időm.

Elképzelni sem tudom, más hogy tanul gyerek(ek) mellett, de nekem ez most eléggé nehezemre esik.

Pedig tudom, hogy pár hét az egész. Levizsgázom, és utána rendet teszek, bepótolok mindent, ami elmaradt. És a család többi tagját tulajdonképpen nem is zavarja ez a (szerintem legalábbis) tarthatatlan kupi.
Szóval tényleg csak rajtam múlna, hogy ne görcsöljek olyan dolgokon, amiken teljesen felesleges. De miért ilyen nehéz?

A mai nap mérlege

"A következő fejezet áttanulmányozása után Ön képes lesz arra..."

Ha másra nem is, annak eldöntésére már mindenképpen képes vagyok, hogy a politikai intézményrendszer jobban érdekel, mint az EU-s intézményrendszer és jogharmonizáció, viszont kevésbé, mint az alkotmányjog.

Azt hiszem, sokat haladtam...

Dejá-vu

Napok óta pontosan úgy érzem magam, mint főiskolás és egyetemista koromban, vizsgaidőszakban.
Tankönyvet nyomtatok, olvasok, aláhúzok, memorizálok, tesztet töltögetek, fórumokat bújok, hogy hátha újabb infóra, kérdésre, tételsorra, válaszra, akármire bukkanok...

Vizsgára készülök.
Elég régen csináltam már ilyet. Az időmet nehezebb beosztani, a tananyag sem túl érdekfeszítő, a vizsgaidőpont sem túl közeli (bár nem is túl távoli), az érzés mégis hajszálpontosan ugyanaz, mint tizenegy-néhány éve.

Lehet, hogy megfiatalodtam?

Egy lila púp története

avagy: mitől fáradtam le tegnap este?

Adott ugye nagyobbik lányunk, akit mostanában leginkább a külsőségek (úgymint: ruhatár, arcbőr, illatszerek, cipők, táskák - véletlenül sem iskolatáska... - körömlakkok és frizurakészítési technikák, mobiltelefonok) érdekelnek.
És adott ugye a 11. szülinap. Na meg a szülinapi ajándék.

Minden évben már hónapokkal a nagy nap előtt fix elképzelésekkel rendelkezett arról, hogy mit kér majd. Elképzelése természetesen idén is volt, nem is kevés, de tisztában van azzal is, hogy az ajándék attól ajándék, hogy valakitől kapja. S így akarva-akaratlanul benne van minden ajándékban az ajándékozó személye is.
S mi nem igazán vagyunk lelkesek az egyre szaporodó krémek és Hannah Montana felíratú pólók, táskák és egyéb kiegészítők halmaza láttán, így ilyet (tőlünk legalábbis - mire jók a nagyszülők?) nem kért. De ruhát szeretne...
Kompromisszumként megállapodtunk abban, hogy együtt elmegyünk egy bevásárlóközpontba, végigjárjuk vele a kedvenc ruhaüzleteit, és választhat magának valamit szülinapjára. De hogy a feeling igazi legyen, pont a szülinapján menjünk, nem jó sem az előző, sem a következő hétvége.

Hát, így történt, hogy tegnap délután teljes családi létszámban tiszteletünket tettük egy dél-budai bevásárlóközpontban.
Jött Lillla (középsőnk) is, Ő a versenyeredményeinek jutalmául választhatott magának valamit. Merthogy a kerületi versenyeken szövegértésből (egy hibaponttal) második, helyesírásból meg (két hibaponttal) harmadik lett.
S ha már minden lányt viszünk, Vincét sem hagyhatjuk itthon.
Vince viszont nem vásárlás-kompatibilis, így míg a lányok boldogan válogattak, Ő nagyjából fél percenként tűnt el, úgyhogy egyikőnk a lányokat terelgette, a másikunk pedig Vincét üldözte.
Egészen addig, míg az X. ruhaboltban épp egyszerre talált valami érdekeset a két lány, lefoglalva teljes 10 másodpercre mindkettőnk figyelmét. Ezt a hosszú szabadságot kihasználva tűnt el Vince, ki tudja, hányadjára. Gyorsan felfedeztük a hiányát, úgyhogy ismét a mi "Vince, hol vagy? Kisfiam, gyere vissza! Vince! Viiinceeeee!" kiáltásainktól visszhangzott az üzlet. Mint kiderült, a gyerek kilógott a boltból, de a kiabálást még hallotta, úgyhogy sarkon fordult, és teljes erőbedobással rohanni kezdett felénk. Egyenesen bele az üvegfalba.

Az üveg (vagy talán plexi volt, nem tudom) akkorát szólt, hogy a H&M teljes eladói gárdája egy emberként rohant a hang irányába, velünk egyetemben. A gyerek az üvegen túl rongybabaként összecsuklott, és valami hihetetlen pózban a földön fekve sírt. Nem hisztisen, inkább fájdalmasan. Engem leginkább ez aggasztott.

A történek után 14-15 órával talán azt mondhatom, hogy az ijedtség nagyobb volt, mint maga a baj, de az tény, hogy hatalmas lila púp virít a gyerek homlokán. Én meg ahányszor meglátom a púpot, annyiszor adok hálát azért, hogy akár üveg volt az a fal, akár plexi, de egyben maradt...

Így vásárolunk mi.
Egyébként mindkét lány megtalálta a legmegfelelőbb darabot, úgyhogy meglett az ajándék is. Vincét pedig nagyjából 15 percig akadályozta a fenti eset a folyamatos rohangálásban és szökésben...

Jóleső emlékek

11 éve is csütörtökre esett március 18-a.  Ilyentájt már javában ültem a kórházi ágy szélén, és percenként néztem az órát. Idegeskedtem, hogy miért nem ért még ide a férjem, miközben tudtam, hogy 9-re jön, így beszéltük meg, ezt mondta a doki.

Férj percre pontosan érkezett, és utána már együtt néztük az órát, meg a kórterem ajtaját, és vártunk. Arra, hogy egyszer csak jön majd valaki, és azt mondja, hogy szabad a szülőszoba, mehetünk.
De 11 éve, március 18.-n jött egy front, és minden kismamának szülni támadt kedve, így a reggel 6 órai ébredésemtől délután 3-ig minden szülőszoba foglalt volt. Néha, ez alatt a 9 óra alatt talán 3x jött egy nővérke, és referált az aktuális helyzetről (mármint arról, hogy még mindig nincs hely), és türelemre intett. Én megadóan bólogattam, és azon gondolkodtam, hogy ha így haladunk, ebből nem lesz ma gyerek.
Arra mindenesetre jó volt ez a hosszú várakozás, hogy egyre kevésbé féltem, s az órák múlásával már inkább csak várakozás volt bennem, és némi pozitív értelemben vett izgalom.

Háromkor aztán végre felmehettünk, megkaptam a méhszájtágító zselét, és újra vártunk. Néha megkérdezték, fáj-e már. Nagyon figyeltem, vártam az akkor még ismeretlen jellegű fájásokat, de nem történt semmi.
Tulajdonképpen jól mulattunk, beszélgettünk, megvacsoráztunk a vajúdóban, és TV-t néztünk.
Emlékszem, épp a fél 8-as híradó főcímzenéje ment, mikor egyszer csak elakadt a lélegzetem. Megérkezett az első fájás. És utána 3, majd inkább csak két percenként jött szépen sorban a többi is.
Ezek az órák összefolynak. Arra még emlékszem, hogy úgy fél 10 tájban végighánytam a szülőszobát, és arra is, hogy 10 körül azt mondták, ebből reggelig nem lesz baba, úgyhogy hoztak takarókat, párnákat, és lefektettek bennünket a szülőszobai matracra, mondván: pihenjünk.
Teljes értetlenséggel álltam a dolog fölött: képtelen voltam lefeküdni, és elképzelni sem tudtam, hogy fogom ezt reggelig bírni.

Szerencsére nem kellett reggelig bírni: 23.35-kor, pontosan az első fájás után 4 órával megszületett első gyermekünk. A nemét nem kérdeztük meg előre, így ekkor derült ki az is, hogy lányunk van.

Egyetlen kép él bennem élénken a születést követő órákról: a büszke apa kicsit esetlenül fogja elsőszülött lányát, és mosolyogva nézi az ordító gyereket.

Boldog születésnapot, Dóri!

Legszebb éveink

A minap az egyik blogon olvastam egy hasonló című bejegyzést. És nagyon passzolt a mostani a lelkiállapotomhoz. Meg a változáshoz, amiről néhány bejegyzéssel ezelőtt írtam.

Ha a sztereotípiákat nézzük, legszebb éveink - nekünk, nőknek legalábbis - azok, amelyeket gyerekeinkkel itthon töltünk. És mint minden általánosításnak, ennek is van némi alapja. Mert ezek az évek tényleg szépek, jók, és legfőképp visszahozhatatlanok. S azt hiszem, leginkább ez a visszahozhatatlanság teszi őket igazán széppé.

Imádtam a tejszagú csecsemőillatot, két órát is ültem a kanapén mozdulatlanul, hasamon, vállamon az éppen alvó babával és némán csodáltam a kiszolgáltatott, magatehetetlen, ám mégis, már pár hetesen is önálló személyiséggel, saját, csak rá jellemző tulajdonságokkal rendelkező kis embert.
Nem egyszer, nem kétszer, harmadjára is ugyanolyan csoda volt. És igen, néhány hónappal ezelőttig nagyon-nagyon vágytam arra - sőt, így visszanézve úgy érzem, görcsösen akartam, hogy - újra, negyedjére is átélhessem ezt a csodát.

De miközben újra és újra a babaillatra vágytam, felőröltek a mindennapok. A napi rutin, a monotónia, a folyamatos készenlét, a három gyerek kiszolgálása, a megosztott - és állandóan kevésnek bizonyuló - figyelem. Az igyekezet, hogy mindenkinek megfeleljek, hogy rend és tisztaság legyen itthon, hogy vasalt ruhával legyen tele a szekrény, mindenkit csomagoltan várja minden reggel az aznapi tízórai, és közben nyugodtan, pihenten és legfőképp türelmesen végighallgassak mindenkit. Kezeljem a konfliktusokat, a legkisebb dackorszakának sűrű hisztijeit, a kiskamasz kitöréseit, és közben szánjak elég időt arra, hogy az abszolút konfliktuskerülő, saját érdekeit háttérbe szorító, mindenkinek megfelelni akaró (kire hasonlíthat vajon???), de saját érdekeiért kiállni nem nagyon tudó középsőmet szóra bírjam, és megtaláljuk a megoldást az őt bántó problémákra is.

11 év hosszú idő. És nem az a baj, hogy elfáradtam, hanem az, hogy olyan hosszú ideig szorítottam háttérbe önmagam, saját akaratomat, érzéseimet, szükségleteimet és vágyaimat, hogy szép lassan elvesztettem önmagam.

Hónapokba telt, mire rájöttem, hogy mi a baj. Hogy nem kell nekem negyedik gyerek, és nem kell újra több éves "röghöz  kötöttség". Nem ez hiányzik. Hanem a saját magamért, a saját örömömre végzett munka, és a tudat, hogy én is fontos vagyok.

Tudom, hogy fontos vagyok anyaként is, sőt, a gyerekeim számára úgy vagyok a legfontosabb, de az anyaság csak életem egy szelete. Nem háttérbe szorítani akarom, inkább csak azt elérni, hogy ugyanolyan súlyt kapjon a mindennapjaimban, mint a többi rész.

Nem könnyű, de jó úton haladok. Itt a tavasz, a kedvenc évszakom, végre süt a nap, s lassan én is felébredek téli álmomból. És hiszek benne, hogy még csak most következnek a legszebb éveink!

Március közepe

Egy éve ilyenkor izgatottan nyomkodtam az F5-öt, és frissítettem 10 másodpercenként a kinézett gimnázium weboldalát. Merthogy azt ígérték, 10-kor kint lesz az ideiglenes felvételi jegyzék. És nagyon-nagyon fontos volt nekem (nekünk) az a bizonyos lista. Akkor nem sikerült.

Idén nem felvételizett egyik gyerek sem, én mégis itt ülök, és nyomkodom a frissítés gombot. Kíváncsian várom, hogy akik a tavalyiak közül újra próbálkoztak, azoknak most sikerült-e.

Jövő ilyenkor pedig újra érintettek leszünk: a kisebbik lányunkért izgulunk majd.

S közben azon gondolkodom, miért ennyire fontos nekem ez a lista, ez a gimnázium.
Persze, én is fel tudok sorolni számtalan érvet, hogy miért lenne jó, ha a gyerek oda járhatna. És igyekszem mindent megtenni azért, hogy jól sikerüljön a felvételi, és bejusson majd.
De közben azért egy kérdőjel is van bennem: valóban ennyire fontos lenne? Mi múlik rajta?
Behozhatatlan hátrányt szenved a gyerek, ha marad az általános iskolában 8 évig, és csak utána megy gimnáziumba?

Talán jövőre kiderül. Nagyon szeretném, ha egy-két év múlva tapasztalatok birtokában beszámolhatnék arról, hogy mi a különbség az általános iskola felső tagozata, és a 8 osztályos gimnázium tananyaga és oktatási módszerei között.

Pihenés

A kicsinek és a középsőnek mától, nekünk, többieknek holnaptól.

A középső itthon lábadozott - szerencsére nem lázasodott be. A  hangja ugyan kicsit mutálós, de talán megússzuk ennyivel.
A kicsit meg nem volt kedvem oviba fuvarozni, ha már a középső úgyis itthon van, egy gyerek miatt inkább nem autóztam 40 km-t.

A nagy suliban volt még ma, férj dolgozik, én meg a mosás-szárítás-vasalás-csomagolás köreit futom.

Holnap megnézzük, hogy festenek a hófödte hegycsúcsok (remélhetőleg) szikrázó napsütésben.