Egy arany és egy ezüst

Az aranyérem a Dórié. Illetve a csapatáé. Vasárnap a Budapest Open Utánpótlás versenyen, Junior Nagyformáció kategóriában övéké lett az első hely! Én ugyan kissé elfáradtam, - közel három órahosszát ültem "nemszeretem" zenét hallgatva a koncerteket is megszégyenítő hangerejű táncversenyen, mindezt egy sportcsarnok cseppet sem kényelmes lelátóján - de megérte. Tényleg nagyon ügyesek voltak.

Az ezüstérem meg az enyém. Pénteken hívtak a szépcipős interjús munkahelyről, hogy nem engem választottak, de fent vagyok a dobogón, második lettem. Ha a kiválasztott jelölt mégsem válna be, keresnek.
A munka ugyan nem az enyém, és ilyen szempontból  mindegy, hogy 2. vagy 32. lettem, de azért mégis jól esett az a telefon.
Az első pillanattól kezdve érzem, hogy az a főnök maximálisan emberi. Most sem csalódtam benne. S bár továbbra is messze van, és a munkaidő sem ideális, ez a korrektség nagyon megfogott, és picit sajnálom, hogy nem sikerült.
(Bár azt is tudom, hogy ha ő korrekt, úgy illik, hogy én is az legyek. S ha korrekt akarok lenni, olyanba, amiről szinte biztosra tudom, hogy nem fog működni, nem megyek bele csak azért, mert normális a főnök. Épp azért, mert normális a főnök...)

Nem kellett sokáig várni

Tegnap délután beszereztük az ominózus fekete körömlakkot. A vásárlás után Dóri hazajött, én meg elmentem Lilláért a suliba, Vincéért az oviba. Mikor hazaértem, Dóri első mondata a következő volt:
- Eddig én is szerettem volna fekete körömlakkot, de most, hogy ezt megvettük, már nem akarok. Úgy gondoltam, jól nézne ki, de így, hogy látom, rá nem kenném a körmömre.

A lottó ötösöm így jönne be... Egyébként nagyon örülök ennek az ajándékvásárlásnak, határozottan hasznos befektetésnek érzem!

Szülinapra készülünk

Na, nem a családban: Dóri barátnője lett 12 éves a napokban.
S ahogy azt illik, a hétvégi buliba Dóri is ajándékot visz: fekete körömlakkot. Mert ez az ünnepelt egyik kívánsága.
Kíváncsi vagyok, mennyi idő szükséges ahhoz, hogy nálunk is napirendre kerüljön a téma.

Azt hiszem, lassan tudományos módszerekkel fogom az ilyen jellegű adatokat gyűjteni, s ha már elég sok infó összegyűlt, tanulmányt írok a kamasz lányok lelkivilágáról. Jó pénzért árulom majd.

Három legyet egy csapásra: 1): jól fizető munkám lesz - mert a kereslet szerintem garantált, 2): azt csinálom, amit szeretek (írok), és 3): mire Lilla eljut ebbe a fázisba, már olyan kiművelt és felkészült leszek, hogy fél kézzel megoldok minden problémát. Vagy mégsem.

68 nap

Reggel óta megy a CNN. Figyelem a számlálót, követem, hányan jöttek már fel, és hányan vannak még a föld alatt. Nézem a határtalanul boldog bányász-arcokat, és a hozzátartozók felhőtlen örömét.

Vajon miben, és mennyire változtatja meg az embert 68 föld alatti nap? Mit tudnak majd ezek az emberek kezdeni az ajándékba kapott új életükkel és a hirtelen jött népszerűséggel? Mennyire igazi, mennyire őszinte, és mennyit bír ki a 68 világtól elzárva töltött nap alatt született kényszerű barátság?

Szeretnék most Chilében pszichológus lenni. Vagy akár itthon is.

Mosoly és megnyugvás

Tegnap újra (immár másodszor a tanév folyamán) hibátlan matekdolgozattal kápráztatott el bennünket. Ma meg övé lett az osztály legjobb angol dolgozata. Boldog, és nagyon büszke magára.
Én meg rá. És módfelett örülök, hogy körömfestés, kenceficézés és hajvasalás ide, nyűglődés és hiszti oda, azért csak fontos számára az is, amit mi - szigorú és maradi szülők - annak tartunk.

Kimondhatatlanul jól esik, hogy minden húzós időszak után menetrendszerűen jön egy fénysugár, és látszik, hogy értelme van a küzdelemnek. Illetve, hogy bármilyen nehéz is, csak ennek van értelme.

Rokoni szálak

Dühös vagyok. És azon gondolkodom, hogy vajon meddig tudom még tolerálni a dolgot, és ha a szép szóból nem ért az illető, akkor milyen módon tudassam nemtetszésem úgy, hogy túl nagy vihart ne kavarjak a szűkebb családban.

Dórival nem könnyű, ezzel - családon belül legalábbis - mindenki tisztában van. Mint ahogy azzal is, hogy kevés az önbizalma, és hogy önmagával, a külsejével folyton elégedetlen. Már nagyjából két éve küzdünk az "én ezt nem veszem fel, hogy nézek ki ebben?", "kövér vagyok, nagy a hasam!", "ezzel a hajjal nem léphetek ki az utcára", és a "hogy néz már ki az arcom, én vagyok a legrondább" típusú gondolatokkal és mondatokkal.
Pedig Dóri szép. Vagy legalábbis átlagos. De hogy nem ronda, azt elfogultság nélkül állíthatom.
Tudom, hogy a lelkével nincs minden rendben, és emiatt elégedetlen a külsejével. Azon igyekszem, illetve igyekszünk, hogy a lelkét rendbe tegyük.
Nem vitatom, hogy a külső is fontos, főleg egy kamaszlánynak. És az ésszerűség határain belül hagyom, sőt, támogatom, hogy foglalkozzon magával: van bőrradírozós tusfürdője, arctonikja, pattanásokra fertőtlenítős alapozó stiftje, van izzadásgátlója, testápolója, hajbalzsamja, Labello-ja és szájfénye. És mindezeket használja is. Nekem ugyan már ez a mennyiség is erősen súrolja tűrőképességem határát, de nyelek egyet, mantraszerűen ismételgetem, hogy nem vagyunk egyformák, neki így jó, és hagyjam, ne akarjam megváltoztatni mindenáron. Mert fő az elfogadás. És elmegyek vele a dm-túráira, és együtt kiválasztjuk a messze nem olcsó, de mégis bőrbarát, természetes alapanyagokból álló, jó minőségű kenceficéket.
Szóval tényleg igyekszem.

Dórinak persze ez nem elég, és dauerolt hajat szeretne. És festett körmöket, és körömmatricát, és... újabb és újabb őrületeket. Ezekre már nemet mondtam. Álljon már meg a menet! 11,5 éves. Gyerek még, nagyon gyerek. Nem azt várom, hogy az árokparton fogócskázzon vagy babázzon (bár ez sem jelentené a világ végét), de azért ne is maszkírozzuk már 16-18 éves forma sokat próbált ... leányzóvá a gyereket!
Ezt el is mondtam a családban mindenkinek. Világosan, egyértelműen.

Dóri persze próbálkozik, és a nagyszülőket, keresztszülőket, közeli és távoli rokonokat, barátokat, ismerősöket, tulajdonképpen bárkit, aki megkérdezi, mit szeretne szülinapjára, névnapjára, karácsonyra, komoly igénylistával bombáz. Szerencsére szinte mindenki egyeztet velünk, mielőtt rábólint az ajándékötletre, és nekiáll beszerezni az épp aktuális vágy tárgyát.

Nem így a sógornőm. Az, hogy az ízlésünk nem egyforma, az rendben van. Simán elfogadom, hogy akár a ruhákat, akár játékokat nézve sokszor kapunk tőlük olyasmit, amit én valószínűleg nem vennék meg. De azt, hogy kihasználva azt az egy órát, amíg mi (L. és én) nem vagyunk otthon, odaballag Dórihoz, és megkérdezi tőle, hogy "Dórikám, mit szólnál karácsonyra egy hajvasalóhoz?", azok után, hogy számtalanszor tisztáztuk már, hogy nem, nem, nem és nem, akkor sem kap a gyerek hajvasalót... Na, ezt nagyon disznó dolognak tartom.
Dóri persze tombol, mert közöltük vele, hogy nem kap hajvasalót. És természetesen megint mi vagyunk a gonosz, rossz, elviselhetetlenül szigorú szülők. A sógornőm meg a háttérben röhög a markába. És már nem ez az első ilyen eset.

Közeli rokon, a szüleink kedvéért nem tehetem meg, hogy összeveszek vele, és többet nem találkozunk. De ezt az állapotot is nehezen viselem. Még nem tudom, mi lesz a megoldás, de nagyon gyűlik bennem a tehetetlen düh. És félek, hamarosan betelik a pohár.

Útmutatás

Néhány hónapnyi álláskeresés és néhány tucat elküldött önéletrajz után mostanában sokat gondolkodtam azon, hogy vajon miért nem vagyok hajlandó gondolni sem a teljes munkaidős (8-9-10 órás) állásban történő elhelyezkedésre. Logikusan, hideg fejjel végiggondolva én is úgy láttam, és sokszor mások kérdéseiből, hozzáállásából is úgy éreztem, hogy ezt kellene tenni. Mert nincs más lehetőség, és amúgy is: mások is megoldják valahogy.
De hiába győzködtem magam észérvekkel, csak a felszínig jutottam: lélekben, legbelül azonnal hárítottam minden ilyen próbálkozást. S közben teljes értetlenséggel, valamint egyre növekvő bizonytalansággal szemléltem saját reakcióimat.
 
Valami sorsszerű azért csak lehet abban, hogy az ember mindig a legszükségesebb pillanatban találkozik valakivel, olvas/hall/lát valamit, vagy pusztán csak a legjobbkor tesznek fel neki egy egyszerű kérdést.
És az a találkozás, információ vagy kérdés egyetlen pillanat alatt új távlatokat nyit, más megvilágításba helyezi az addig érthetetlennek és problémásnak tűnő dolgokat.

Ma délelőtt - egy jókor jött kérdésnek köszönhetően - (ismét) ilyen élményben volt részem. Az alapprobléma ugyan nem oldódott meg (munka továbbra sincs), de megnyugodtam, mert végre értem, hogy amihez eddig (saját magam, és kicsit mások számára is fura makacssággal, de zsigerből) ragaszkodtam, annak oka és értelme van.

Nem tudom, hogy a Sorsnak, valamilyen feljebbvaló hatalomnak, vagy a véletlennek köszönjem  meg ezt a felismerést, de Neked mindenképp, Sz.!

Nevetős reggel

Vince pizsamában, még félig csukott szemmel ül az ágya szélén. Hosszan köszörüli a torkát, majd köhög egy sort.
A művelet végén színpadiasan sóhajt egy nagyot, és megszólal:
- Hm, azt hiszem, berepedtem!

Az a bizonyos pohár

Tegnap találtam egy álláshirdetést. Kis cég, nekem nagyon tetsző, mondhatni rám szabott feladatok, és annyira jó hirdetési szöveg, hogy egyszerűen muszáj volt megpályáznom.

Pedig nagyon messze vannak tőlünk. Az elkerülhetetlenül dugós úton 40, a haladósabb úton 70 km, de annyira megfogott a hirdetés, hogy nem hagyhattam ki.
Úgy döntöttem, minden rajtam múlik, és mostantól igenis optimistán állok a dolgokhoz: Megpályázom, mert manapság, az internet korszakában, ebben az online világban 40-70 km már nem lehet akadály. Ha akarjuk, át tudjuk hidalni a fizikai távolságot.
Ezt megírtam nekik is. Még nem jött visszajelzés, de kíváncsian várom a válaszukat.

Mert nekem a pohár félig tele van. És a hirdetésben azt írták, ezt ők is így látják.

Ő is változik

Eddig könnyen kezelhető, szelíd, türelmes kislány volt, amolyan mintagyerek. Nagyon nagy volt a kontraszt közte, és az immár két éve kamaszodó nővére között.
Gondolkodtunk is ezen sokszor, és valahogy mindig arra jutottunk, hogy Lilla más kamasz lesz, mint Dóri. Néha abban sem voltam biztos, hogy neki egyáltalán lesz-e lázadó korszaka.

Valószínűleg (mint mindenben, ebben is) tényleg más lesz, mint Dóri, de hogy Ő is lesz kamasz, az egyre biztosabbnak tűnik. Kezd figyelni magára, kezdi zavarni a pocakja, megemlítette, hogy fogszabályzót szeretne, és egyre kevésbé titkolt irigységgel figyeli a nővére saját kulcsát, telefonját, és önálló útjait.
Már ő is keresi a helyét a világban, gyakran ingerült, sértődött, és ami a leginkább feltűnő: egyre kevésbé találja meg a hangot Vincével. Pedig pár hónapja még tökéletes volt az összhang közöttük.

Dórinál még nagyon meglepett ez az (általam korainak vélt) kamaszodás. A Lilláé annyira nem ért váratlanul, már "beavatottként" bólogatok itt magamban, hogy igen, ez is eljött. Végül is már negyedikes, lassan 9,5 éves...

Tudom én, hogy ez még csak a kezdet, de máris úgy érzem, felköthetem a nadrágot.