Dóri boldogan telefonált, jól van, jól érzi magát, és bár reggelente van némi honvágya, azért nem akar feltétlen hazarohanni. Napi 2x3 órát edzenek, táncolnak, futnak, erősítenek. Izomláza van, alig él, de már majdnem tudja az új koreográfiát. Ráadásul ma pihenőnapjuk van, mentek bobozni, meg kalandparkba, és ha arrafelé elfogadható idő volt, délután strandoltak is.
A két kisebb is jól van, ők is Balatonon vannak, csak épp a tó ellenkező végénél. Holnap megyünk értük, és hozzuk őket haza. Dóri majd hétfőn érkezik.
Véget ért a négy gyerekmentes hét. Jó volt, nagyon kellett, de elég is volt. Mert bármennyivel egyszerűbbek is kettesben a hétköznapok, velük teljes az életünk. Mostanra már nagyon hiányoznak.
Alig várom, hogy itthon legyenek mind a hárman, és megteljen élettel a lakás.
2011. július 22., péntek
2011. július 21., csütörtök
Úgy érzem magam,
mint tini koromban - alig várom, hogy végre megcsörrenjen a telefonom. Na, nem randevúra készülök, csak Dóri telefonját várom. Edzőtáborban van. Tavaly ilyenkor zokogva hívott, hogy borzalmasan érzi magát, és azonnal menjek érte.
Idén igyekeztem testileg-lelkileg felvértezni a táborozásra. Hogy mennyire sikerült, az perceken belül kiderül. Annyira bízom benne, hogy idén jól (vagy legalábbis jobban) érzi magát!
Csak szólalna már meg végre a telefon...
Idén igyekeztem testileg-lelkileg felvértezni a táborozásra. Hogy mennyire sikerült, az perceken belül kiderül. Annyira bízom benne, hogy idén jól (vagy legalábbis jobban) érzi magát!
Csak szólalna már meg végre a telefon...
2011. július 19., kedd
Elfogadás
Lavírozok, feszegetem a határokat. Keresem a lehetőséget a változtatásra, a figyelmeztetésre, annak jelzésére, hogy amit tesz, az nem jó. Se neki, sem nekünk, többieknek (közeli hozzátartozóknak, családtagoknak). Egy ideig kellemetlen a viselkedése, egy idő után bántó, és mostanában már az is előfordul, hogy fáj.
Minden jelzés, gesztus, szó és tett hatástalan. A helyzet változó, néha jobb, néha rosszabb: most épp egy jó mély hullámvölgyben vagyunk. Próbálom megérteni, és elfogadni őt olyannak amilyen. Keresem a probléma gyökereit, kérdezek, igyekszem megismerni a gyerekkorát, még jobban átlátni az életét, megérteni és átérezni az őt ért traumákat (illetve azt, amit ő traumaként élt meg), és pszichológiai magyarázatot keresni mindarra, amit érez és tesz.
És közben azon gondolkodom, hogy vajon meddig van joga másokat hibáztatni, meddig kell elviselnie bárkinek (párjának, gyerekeinek, unokáinak), hogy mást hibáztat minden őt ért vélt vagy valós sérelemért, hogy mindenben a rosszat a látja, és hogy negatív hangulata, depressziója nehézzé, csaknem élvezhetetlenné tegye a nagy családi együttléteket.
Néha úgy érzem: elég. Hogy elmenekülök, hogy nem bírom tovább. Hogy nem akarom tovább csinálni. Aztán eszembe jut, hogy családtag. Hogy senki nem hibátlan. Ő sem, de én sem. S ráadásként még az is felsejlik bennem, valahol nagyon mélyen, hogy meg kell hozzá találnom a kulcsot. Sokunk közös érdeke. Mert akár tetszik nekem, akár nem, az egyik unokája (aki történetesen az én gyerekem...), pont olyan lelki alkat, mint Ő.
Azt hiszem, megint kaptam egy leckét ebből a témakörből. Mert úgy tűnik, nehezen tanulok, és könnyen felejtek.
Minden jelzés, gesztus, szó és tett hatástalan. A helyzet változó, néha jobb, néha rosszabb: most épp egy jó mély hullámvölgyben vagyunk. Próbálom megérteni, és elfogadni őt olyannak amilyen. Keresem a probléma gyökereit, kérdezek, igyekszem megismerni a gyerekkorát, még jobban átlátni az életét, megérteni és átérezni az őt ért traumákat (illetve azt, amit ő traumaként élt meg), és pszichológiai magyarázatot keresni mindarra, amit érez és tesz.
És közben azon gondolkodom, hogy vajon meddig van joga másokat hibáztatni, meddig kell elviselnie bárkinek (párjának, gyerekeinek, unokáinak), hogy mást hibáztat minden őt ért vélt vagy valós sérelemért, hogy mindenben a rosszat a látja, és hogy negatív hangulata, depressziója nehézzé, csaknem élvezhetetlenné tegye a nagy családi együttléteket.
Néha úgy érzem: elég. Hogy elmenekülök, hogy nem bírom tovább. Hogy nem akarom tovább csinálni. Aztán eszembe jut, hogy családtag. Hogy senki nem hibátlan. Ő sem, de én sem. S ráadásként még az is felsejlik bennem, valahol nagyon mélyen, hogy meg kell hozzá találnom a kulcsot. Sokunk közös érdeke. Mert akár tetszik nekem, akár nem, az egyik unokája (aki történetesen az én gyerekem...), pont olyan lelki alkat, mint Ő.
Azt hiszem, megint kaptam egy leckét ebből a témakörből. Mert úgy tűnik, nehezen tanulok, és könnyen felejtek.
2011. július 15., péntek
Nyári szünet
Jó egy hónapja nem jártam erre.
Az ok prózai, kitört a nyári szünet. Lilla rögtön a szünet első hetében erdei iskolában volt, ahol a tervezett öt nap helyett hármat sikerült eltölteni, mert az egyik kedves anyuka úgy döntött, hogy bár egész vasárnap hányt a fia, hétfőn már biztosan jobban lesz, és lazán felültette a 27 egészséges gyerek mellé a tábor felé menő buszra. Hétfő este még csak a srác két legjobb barátjának fájt hasa, kedd reggelre ők már hánytak is, aztán kedd és szerda folyamán szépen sor került az egész osztályra. Ennek örömére szerda este a tanárok (két végigvirrasztott és 28 gyereket végighánytatott) éjszaka után úgy döntöttek, csütörtök reggel hazajönnek.
Én itthon aznap kezdtem a festést. Három gyerekkel nehezítve. S ha már lúd, legyen kövér: mesterek nélkül, egyedül. Másfél hét alatt kész lett az egész lakás, az utolsó előtti napon vitték el a gyerekeket a szüleim. Iszonyúan elfáradtam, a főzök-mosok-gyerekezek-szobából kipakolok-fóliázok, ragasztok-festek-takarítok-visszapakolok, közben újra főzök, mosok, gyerekezek körforgás kivette minden erőmet. Hétfőn, mikor bementem dolgozni, úgy örültem, hogy ülhetek, hogy elmondani nem tudom.
Ha valaki viszonylag csekély költségvetésű extrém sportra vágyik, bátran vágjon bele a gyerekkel történő lakásfestésbe, élvezni fogja. (Csak halkan mondom: én az elkövetkezendő jópár évben nem akarok festeni).
Azt hittem, hogy a gyerekek nélkül töltött négy hét pihentető lesz. Ehhez képest most számolgatom, hogy jövő héten már hozzuk őket haza, és még a "gyorsan megcsinálom, míg nincsenek itthon" feladatokkal sem végeztem, nemhogy pihenni jutott volna idő. Az első két héten a festésből maradt apróságokkal töltöttem a munkaidő utáni pár órát, ezen a héten pedig a hónapok óta tologatott "majd ha lesz időm" dolgokat próbálom rendbe tenni.
Mostanában kezdenek már hiányozni a gyerekek is. Talán galád dolog, nem tudom, de az első két hétben annyira jó volt nélkülük. Imádom őket, de ez az év annyira húzós volt, hogy életmentőnek éreztem ezt a kis szünetet.
Június 30-án véget ért a próbaidőm, úgyhogy immár két hete élvezem a határozatlan idejűvé változott szerződésem adta (viszonylagos) nyugalmat és magabiztosságot.
A próbaidő vége persze a többieknek is mérföldkő, több kolléganőm komolyan fontolgatja, hogy hamarosan szülni megy. Egy pillanatra felvetődött bennem a "de jó nekik" gondolat, de tényleg csak egy kósza pillanat volt az egész. Mikor jönnek be a frissen szült anyukák hozzánk családtámogatási ellátásokat igényelni, néha elér hozzám, az asztal túloldalára a babaillat, és olyan kedvem lenne picit kézbe venni, megdajkálni az 1-2 hetes, 1-2 hónapos babákat. De csak pár percre. Csak úgy, hogy utána visszaadhassam őket az anyukájuknak.
Ha őszinte akarok lenni magamhoz, be kell vallanom, hogy picit azért változtam az elmúlt fél évben. Önzőbb lettem. Vagy fogalmazzunk úgy, hogy fontosabb lettem magamnak. Lassan kezd beállni egy új egyensúly a családban, köztem és a többiek között, és most valahogy egyenrangúbbnak érzem az erőviszonyokat. Eddig szinte mindig én alkalmazkodtam valakinek az igényeihez. Legtöbbször még most is, de már legalább számba vesszük a lehetőségeket, és nem ez az egyetlen, automatikus, megfellebbezhetetlenül jó megoldás.
Az ok prózai, kitört a nyári szünet. Lilla rögtön a szünet első hetében erdei iskolában volt, ahol a tervezett öt nap helyett hármat sikerült eltölteni, mert az egyik kedves anyuka úgy döntött, hogy bár egész vasárnap hányt a fia, hétfőn már biztosan jobban lesz, és lazán felültette a 27 egészséges gyerek mellé a tábor felé menő buszra. Hétfő este még csak a srác két legjobb barátjának fájt hasa, kedd reggelre ők már hánytak is, aztán kedd és szerda folyamán szépen sor került az egész osztályra. Ennek örömére szerda este a tanárok (két végigvirrasztott és 28 gyereket végighánytatott) éjszaka után úgy döntöttek, csütörtök reggel hazajönnek.
Én itthon aznap kezdtem a festést. Három gyerekkel nehezítve. S ha már lúd, legyen kövér: mesterek nélkül, egyedül. Másfél hét alatt kész lett az egész lakás, az utolsó előtti napon vitték el a gyerekeket a szüleim. Iszonyúan elfáradtam, a főzök-mosok-gyerekezek-szobából kipakolok-fóliázok, ragasztok-festek-takarítok-visszapakolok, közben újra főzök, mosok, gyerekezek körforgás kivette minden erőmet. Hétfőn, mikor bementem dolgozni, úgy örültem, hogy ülhetek, hogy elmondani nem tudom.
Ha valaki viszonylag csekély költségvetésű extrém sportra vágyik, bátran vágjon bele a gyerekkel történő lakásfestésbe, élvezni fogja. (Csak halkan mondom: én az elkövetkezendő jópár évben nem akarok festeni).
Azt hittem, hogy a gyerekek nélkül töltött négy hét pihentető lesz. Ehhez képest most számolgatom, hogy jövő héten már hozzuk őket haza, és még a "gyorsan megcsinálom, míg nincsenek itthon" feladatokkal sem végeztem, nemhogy pihenni jutott volna idő. Az első két héten a festésből maradt apróságokkal töltöttem a munkaidő utáni pár órát, ezen a héten pedig a hónapok óta tologatott "majd ha lesz időm" dolgokat próbálom rendbe tenni.
Mostanában kezdenek már hiányozni a gyerekek is. Talán galád dolog, nem tudom, de az első két hétben annyira jó volt nélkülük. Imádom őket, de ez az év annyira húzós volt, hogy életmentőnek éreztem ezt a kis szünetet.
Június 30-án véget ért a próbaidőm, úgyhogy immár két hete élvezem a határozatlan idejűvé változott szerződésem adta (viszonylagos) nyugalmat és magabiztosságot.
A próbaidő vége persze a többieknek is mérföldkő, több kolléganőm komolyan fontolgatja, hogy hamarosan szülni megy. Egy pillanatra felvetődött bennem a "de jó nekik" gondolat, de tényleg csak egy kósza pillanat volt az egész. Mikor jönnek be a frissen szült anyukák hozzánk családtámogatási ellátásokat igényelni, néha elér hozzám, az asztal túloldalára a babaillat, és olyan kedvem lenne picit kézbe venni, megdajkálni az 1-2 hetes, 1-2 hónapos babákat. De csak pár percre. Csak úgy, hogy utána visszaadhassam őket az anyukájuknak.
Ha őszinte akarok lenni magamhoz, be kell vallanom, hogy picit azért változtam az elmúlt fél évben. Önzőbb lettem. Vagy fogalmazzunk úgy, hogy fontosabb lettem magamnak. Lassan kezd beállni egy új egyensúly a családban, köztem és a többiek között, és most valahogy egyenrangúbbnak érzem az erőviszonyokat. Eddig szinte mindig én alkalmazkodtam valakinek az igényeihez. Legtöbbször még most is, de már legalább számba vesszük a lehetőségeket, és nem ez az egyetlen, automatikus, megfellebbezhetetlenül jó megoldás.
2011. június 10., péntek
Próbatétel
Ha a gyerek egy hónapja egyest kapott énekből, és nem mondta el, viszont
- azóta is lelkiismeret-furdalása van,
- oldalakat ír arról, hogy milyen rosszul érzi magát az eltitkolt jegy miatt,
- meg amiatt, hogy mióta én dolgozom, ő sokat rontott, mert egész délután TV-t néz, és este, összecsapva csinálja meg a házi feladatát, és ez nem jó, ezen változtatnia kellene, de nagyon nehéz,
- valamint szenved attól, hogy tudja, hogy a rossz jegyek és a tanulmányi eredmény romlása nekem rosszul esik,
az jó?
Talán galád dolog, de örülök, hogy szenved, mert nekem ez azt jelzi, hogy a gyerek igenis tudja, hogy mi a helyes út. Csak ahhoz, hogy rájöjjön, hogy jobb az egyenes úton járni, ki kell próbálnia a görbét is.
- azóta is lelkiismeret-furdalása van,
- oldalakat ír arról, hogy milyen rosszul érzi magát az eltitkolt jegy miatt,
- meg amiatt, hogy mióta én dolgozom, ő sokat rontott, mert egész délután TV-t néz, és este, összecsapva csinálja meg a házi feladatát, és ez nem jó, ezen változtatnia kellene, de nagyon nehéz,
- valamint szenved attól, hogy tudja, hogy a rossz jegyek és a tanulmányi eredmény romlása nekem rosszul esik,
az jó?
Talán galád dolog, de örülök, hogy szenved, mert nekem ez azt jelzi, hogy a gyerek igenis tudja, hogy mi a helyes út. Csak ahhoz, hogy rájöjjön, hogy jobb az egyenes úton járni, ki kell próbálnia a görbét is.
2011. június 6., hétfő
Fél éves mérleg
Január elején úgy kezdtem el dolgozni, hogy "csak az első hat hónapot éljük túl". Utána már könnyebb lesz.
Lassan kiderül, igazam volt-e: még másfél hét, és véget ér az a bizonyos fél év.
Utólag visszanézve egész gördülékenyen mentek a dolgok, mindig mindenki pont akkor és pont ott volt, ahol lennie kellett. Még ha komoly logisztikai erőfeszítések, éjszakai vasalások, állandó időhiány és időnként kiborulás-közeli állapotok árán is, de minden gyerek bejutott oviba/suliba, onnan haza, eljutott edzésre, versenyekre, mindig mindenkinek volt tiszta ruhája, tornacucca, uzsonnája, és a szülőként kapott házi feladatainkat (úgymint sütés ilyen-olyan alkalmakra, oviba a projekt-héthez földminták gyűjtése, iskolai előadásokhoz meghatározott színű és fazonú ruhák beszerzése, stb.) is egész jól teljesítettük.
De azért nem volt könnyű. Rég vártam ennyire a nyarat, mint most: a gyerekek számára hamarosan kezdődő 2x2 hetes nagymamázásnak már a gondolata is erővel tölt el. Dolgozni fogok ugyan, de az esték az enyémek. Csak az enyémek. 4 teljes hétig!
A múlt héten megejtettem Lilla utolsó általános iskolai, és első gimnáziumi szülői értekezletét. Egyre biztosabban érzem, hogy jó helyen lesz Lilla, és ez nagyon megnyugtat. Vincét is felvették a helyi oviba, igaz, Vincze-ként, de ez legyen a legnagyobb bajunk az új helyen. Majd szeptemberben szólok, hogy a gyerek neve egy z-vel rövidebb. Már a beiratkozáskor mondták, hogy ilyen nevű gyerek még nem is járt ebbe az oviba. Úgy tűnik, tényleg nem...
Aztán újabb szomorú, vagy inkább sokkoló tapasztalatokkal is gazdagabbak lettünk a múlt héten. Megtapasztaltuk, hogy nem csak a teraszról, és nem csak a biciklit vihetik el az embertől. Még nem dolgoztuk fel, de igyekszünk mielőbb talpra állni. Saját érdekünkben. Mert nagyon nehéz félelemben élni.
Lassan kiderül, igazam volt-e: még másfél hét, és véget ér az a bizonyos fél év.
Utólag visszanézve egész gördülékenyen mentek a dolgok, mindig mindenki pont akkor és pont ott volt, ahol lennie kellett. Még ha komoly logisztikai erőfeszítések, éjszakai vasalások, állandó időhiány és időnként kiborulás-közeli állapotok árán is, de minden gyerek bejutott oviba/suliba, onnan haza, eljutott edzésre, versenyekre, mindig mindenkinek volt tiszta ruhája, tornacucca, uzsonnája, és a szülőként kapott házi feladatainkat (úgymint sütés ilyen-olyan alkalmakra, oviba a projekt-héthez földminták gyűjtése, iskolai előadásokhoz meghatározott színű és fazonú ruhák beszerzése, stb.) is egész jól teljesítettük.
De azért nem volt könnyű. Rég vártam ennyire a nyarat, mint most: a gyerekek számára hamarosan kezdődő 2x2 hetes nagymamázásnak már a gondolata is erővel tölt el. Dolgozni fogok ugyan, de az esték az enyémek. Csak az enyémek. 4 teljes hétig!
A múlt héten megejtettem Lilla utolsó általános iskolai, és első gimnáziumi szülői értekezletét. Egyre biztosabban érzem, hogy jó helyen lesz Lilla, és ez nagyon megnyugtat. Vincét is felvették a helyi oviba, igaz, Vincze-ként, de ez legyen a legnagyobb bajunk az új helyen. Majd szeptemberben szólok, hogy a gyerek neve egy z-vel rövidebb. Már a beiratkozáskor mondták, hogy ilyen nevű gyerek még nem is járt ebbe az oviba. Úgy tűnik, tényleg nem...
Aztán újabb szomorú, vagy inkább sokkoló tapasztalatokkal is gazdagabbak lettünk a múlt héten. Megtapasztaltuk, hogy nem csak a teraszról, és nem csak a biciklit vihetik el az embertől. Még nem dolgoztuk fel, de igyekszünk mielőbb talpra állni. Saját érdekünkben. Mert nagyon nehéz félelemben élni.
2011. május 30., hétfő
Nagycsalád
Egy végigpakolászott, végigtakarított (és végigkönyörgött - hogy tegyél már rendet, vidd már a helyére, porszívózz végre...) nap után - amúgy pihenésként - elolvastam az origo-n az 56 pizsama rovatot. Aztán megnéztem a feltöltött videókat. 5-6-7-8-...-11 gyerek. És esetenként még nálam is fáradtabbnak tűnő anyukák...
Aztán leültünk vacsorázni, végignéztem a 3 gyerekemen, és hirtelen átértékeltem a nagycsalád fogalmát. Bár semmi nem változott, most valahogy mégis könnyebben csinálom a napi rutinfeladatokat.
Mindig tudtam én, hogy minden relatív.
Aztán leültünk vacsorázni, végignéztem a 3 gyerekemen, és hirtelen átértékeltem a nagycsalád fogalmát. Bár semmi nem változott, most valahogy mégis könnyebben csinálom a napi rutinfeladatokat.
Mindig tudtam én, hogy minden relatív.
2011. május 11., szerda
Érettségi
Valamelyik nap belepillantottam középszintű magyar és történelem érettségi kérdéssorába. És ledöbbentem.
Nagyon sokat változott a rendszer, nekem legalábbis egészen más emlékeim vannak a dologról. Minimális tárgyi tudással le lehet most érettségizni. Ha az ember megtanult olvasni, fogalmazni, és megérti az írott szöveget, nagy baja nem lehet. Annak idején ez nem így volt. Vagy legalábbis nem ennyire így. (Igaz, most számoltam ki, hogy legidősebb gyermekem épp harmadannyi idő múlva fog érettségizni, mint amennyi ideje én leérettségiztem. Tehát lehet, hogy szimplán csak rosszul emlékszem.)
Mindenesetre a kérdéseket láva elképzelhetetlennek tartottam, hogy van olyan ember, aki ezt nem tudja megoldani. Aztán L. egyetlen mondata - "Gondolj az ügyfeleitekre, hányan tudnák közülük megoldani szerinted?" - rögtön világossá tette, hogy igen, mégis vannak olyan emberek.
Amíg nap mint nap hozzák be a különböző hivataloktól kapott leveleiket, hogy magyarázzuk már el, hogy mit írnak, mert fogalmuk sincs, ők ebből egy szót sem értenek, amíg nem tudják kitölteni a nyomtatványokat, nem tudják, hogy kell nyomtatott betűkkel írni, amíg képtelenek egy kérelem megírására, és bár diktálom, hogy mit írjanak, és próbálom a ts-eket is hangsúlyozni, mégis szemrebbenés nélkül leírják, hogy "folyósíccsák", és amíg van olyan ember, aki három X-et ír az aláírása helyére, addig tényleg jelent valamit az érettségi bizonyítvány megszerzése.
Valóban vannak, akik olvasni, fogalmazni, és szöveget megérteni sem tudnak. Sajnos nem is kevesen.
Nagyon sokat változott a rendszer, nekem legalábbis egészen más emlékeim vannak a dologról. Minimális tárgyi tudással le lehet most érettségizni. Ha az ember megtanult olvasni, fogalmazni, és megérti az írott szöveget, nagy baja nem lehet. Annak idején ez nem így volt. Vagy legalábbis nem ennyire így. (Igaz, most számoltam ki, hogy legidősebb gyermekem épp harmadannyi idő múlva fog érettségizni, mint amennyi ideje én leérettségiztem. Tehát lehet, hogy szimplán csak rosszul emlékszem.)
Mindenesetre a kérdéseket láva elképzelhetetlennek tartottam, hogy van olyan ember, aki ezt nem tudja megoldani. Aztán L. egyetlen mondata - "Gondolj az ügyfeleitekre, hányan tudnák közülük megoldani szerinted?" - rögtön világossá tette, hogy igen, mégis vannak olyan emberek.
Amíg nap mint nap hozzák be a különböző hivataloktól kapott leveleiket, hogy magyarázzuk már el, hogy mit írnak, mert fogalmuk sincs, ők ebből egy szót sem értenek, amíg nem tudják kitölteni a nyomtatványokat, nem tudják, hogy kell nyomtatott betűkkel írni, amíg képtelenek egy kérelem megírására, és bár diktálom, hogy mit írjanak, és próbálom a ts-eket is hangsúlyozni, mégis szemrebbenés nélkül leírják, hogy "folyósíccsák", és amíg van olyan ember, aki három X-et ír az aláírása helyére, addig tényleg jelent valamit az érettségi bizonyítvány megszerzése.
Valóban vannak, akik olvasni, fogalmazni, és szöveget megérteni sem tudnak. Sajnos nem is kevesen.
2011. május 10., kedd
Tök élet es
Közel három hete nem írtam. S nem azért, mert nem történt semmi. Inkább azért, mert annyi minden történik, hogy feldolgozni sincs időm, nemhogy leírni.
A blog, és maga az írás egyfajta terápia nekem: segít megfogalmazni a dolgokat, rendezni a gondolataimat, és feldolgozni az eseményeket, történéseket. Inkább lélektükör ez, mint klasszikus értelemben vett napló: nem az események, hanem a gondolatok, érzések rögzítése a cél.
Így hát vagy írok akkor, azonnal, vagy elmarad az egész.
Mostanában sajnos ez utóbbi a jellemző.
Érzem az írás hiányát, néha semmire nem vágyom jobban, mint ideülni, és leírni, ami bennem a zajlik. De erre sokszor se időm, se lehetőségem nincs. Nem jó ez így.
Amúgy meg: fáradok. Egyre inkább érzem a határaimat. Közelít a tanév vége, fáradnak a gyerekek is, és én is érzem, hogy 5. hónapja dolgozok. Fogy a lendület...
Folyamatosan azon gondolkodom, hogy kellene lassítani. Hol lehetne lazítani egy kicsit a gyeplőn, és hogy lehetne megoldani, hogy ne rohanjunk át az életünkön, legyen időnk megélni azt. A napok különbözőségét, a pillanat örömeit. Mert vannak, csak elsiklunk fölöttük, mert már a következő percre/órára/napra, következő határidőre/teendőre koncentrálunk. Szeretnék 1-2 napot egyedül eltölteni. Soha, még a leginkább fárasztó és embert próbáló kisgyerekes időszakban sem éreztem ennek annyira a hiányát, mint most.
Nehezen megy, de be kell látnom, hogy nem lehet mindenhol tökéletesen teljesíteni, és nem dől össze a világ, ha valahol csak elfogadható, esetleg jó szintet hozok. Mások tudják ezt. Tolerálják is. Csak én magam vagyok képtelen rá.
Jó lenne tudni, hogy tudom elfogadni, sőt, mi több: természetesnek venni a fizikai és időbeli korlátaimat, és elhinni, hogy a a szeretteimnek így vagyok tökéletes. Tökéletlenül.
A blog, és maga az írás egyfajta terápia nekem: segít megfogalmazni a dolgokat, rendezni a gondolataimat, és feldolgozni az eseményeket, történéseket. Inkább lélektükör ez, mint klasszikus értelemben vett napló: nem az események, hanem a gondolatok, érzések rögzítése a cél.
Így hát vagy írok akkor, azonnal, vagy elmarad az egész.
Mostanában sajnos ez utóbbi a jellemző.
Érzem az írás hiányát, néha semmire nem vágyom jobban, mint ideülni, és leírni, ami bennem a zajlik. De erre sokszor se időm, se lehetőségem nincs. Nem jó ez így.
Amúgy meg: fáradok. Egyre inkább érzem a határaimat. Közelít a tanév vége, fáradnak a gyerekek is, és én is érzem, hogy 5. hónapja dolgozok. Fogy a lendület...
Folyamatosan azon gondolkodom, hogy kellene lassítani. Hol lehetne lazítani egy kicsit a gyeplőn, és hogy lehetne megoldani, hogy ne rohanjunk át az életünkön, legyen időnk megélni azt. A napok különbözőségét, a pillanat örömeit. Mert vannak, csak elsiklunk fölöttük, mert már a következő percre/órára/napra, következő határidőre/teendőre koncentrálunk. Szeretnék 1-2 napot egyedül eltölteni. Soha, még a leginkább fárasztó és embert próbáló kisgyerekes időszakban sem éreztem ennek annyira a hiányát, mint most.
Nehezen megy, de be kell látnom, hogy nem lehet mindenhol tökéletesen teljesíteni, és nem dől össze a világ, ha valahol csak elfogadható, esetleg jó szintet hozok. Mások tudják ezt. Tolerálják is. Csak én magam vagyok képtelen rá.
Jó lenne tudni, hogy tudom elfogadni, sőt, mi több: természetesnek venni a fizikai és időbeli korlátaimat, és elhinni, hogy a a szeretteimnek így vagyok tökéletes. Tökéletlenül.
10
10 éve, ezen a napon, hajnali 2.35-kor lettem kétgyermekes anya. Lilla picinek is pont olyan volt, mint most: magzatként hozta a tankönyvi adatokat, mindig pont akkora volt, amekkorának lennie kellett, vele volt a legenyhébb a toxémiám, és ő az egyetlen gyermekünk, aki pontosan a kiírt napon született.
Precíz, pontos, kötelességtudó és megfelelni vágyó gyerek az első perctől kezdve.
Ő az, aki most is legkönnyebben kezelhető. Nehezen oldódik, leginkább a pálya széléről figyel, és szívja magába a tudást. Mikor az elsős nővérével az olvasást gyakoroltuk, odaáll mögénk, és decemberben már előrébb járt, mint Dóri. Mire Dóri befejezte az elsőt, (ő meg a középső csoportot), már folyékonyan olvasott. Nagycsoportosként már a rövidebb mesék sem jelentettek problémát. Olyannyira nem, hogy élvezte az olvasást, ami azért nagy szó.
Ezt a tudásbeli 1-2 évnyi előnyét szinte minden tárgyból azóta is tartja. Csodálkozom és csodálom: nagyon sok van benne.
Érzékenységénél és empatikus készségénél már csak a megfelelni vágyása nagyobb. Ezzel szenvedünk talán a legtöbbet: képtelen hibázni, és képtelen elfogadni, ha valami nem tökéletesen sikerül. Ez a maximalizmus legalább annyira átok, mint amennyire áldás, és nem tudom, hogyan tudnék ezen lazítani egy picit. (Bár azt hiszem, ha végre rátalálnék a módszerre, először magamon kellene kipróbálnom: nagy könnyebbség lenne a környezetemnek is, és nekem is...)
S ahogy ez az első két számjegyű szülinap környékén lenni szokott, Lillán is érezni a közelgő kamaszkor szelét. Kicsit félek tőle, de közben várom is: mert biztos, hogy teljesen más kamasz lesz, mint Dóri. Lassan az is kiderül, milyen.
Boldog szülinapot, kicsi lány!
Precíz, pontos, kötelességtudó és megfelelni vágyó gyerek az első perctől kezdve.
Ő az, aki most is legkönnyebben kezelhető. Nehezen oldódik, leginkább a pálya széléről figyel, és szívja magába a tudást. Mikor az elsős nővérével az olvasást gyakoroltuk, odaáll mögénk, és decemberben már előrébb járt, mint Dóri. Mire Dóri befejezte az elsőt, (ő meg a középső csoportot), már folyékonyan olvasott. Nagycsoportosként már a rövidebb mesék sem jelentettek problémát. Olyannyira nem, hogy élvezte az olvasást, ami azért nagy szó.
Ezt a tudásbeli 1-2 évnyi előnyét szinte minden tárgyból azóta is tartja. Csodálkozom és csodálom: nagyon sok van benne.
Érzékenységénél és empatikus készségénél már csak a megfelelni vágyása nagyobb. Ezzel szenvedünk talán a legtöbbet: képtelen hibázni, és képtelen elfogadni, ha valami nem tökéletesen sikerül. Ez a maximalizmus legalább annyira átok, mint amennyire áldás, és nem tudom, hogyan tudnék ezen lazítani egy picit. (Bár azt hiszem, ha végre rátalálnék a módszerre, először magamon kellene kipróbálnom: nagy könnyebbség lenne a környezetemnek is, és nekem is...)
S ahogy ez az első két számjegyű szülinap környékén lenni szokott, Lillán is érezni a közelgő kamaszkor szelét. Kicsit félek tőle, de közben várom is: mert biztos, hogy teljesen más kamasz lesz, mint Dóri. Lassan az is kiderül, milyen.
Boldog szülinapot, kicsi lány!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)