Nem bárányhimlő

Laza egy órás várakozás után bejutottunk a dokinénihez, aki angyali türelemmel végighallgatta "kórtörténetünket", megnézte a gyereket elől, hátul, percekig bogarászta a fejbőrét, de miután egyetlen igazi bárányhimlős pöttyöt sem talált, úgy nyilatkozott, hogy a gyermeknek nincs varicella fertőzése.

Volt viszont valamilyen másik vírusa, ami miatt kicsit pirosabb a torka, és ami valószínűleg a kiütéseket is okozta, de már az a fertőzés is lecsengőben van. Jövő héten oda utazunk, ahová csak akarunk, bárányhimlővel garantáltan senkit nem foguk megfertőzni.

(Azt még nem döntöttem el, hogy ennek most örüljek-e vagy sem. Egyrészt jó lett volna túl lenni a bárányhimlőn addig, amíg itthon vagyok, tehát nem gond a két hét táppénz, másrészt meg örülök, hogy jövő héten mégis kimozdulhatunk. De azt hiszem, a dolog jó oldalát nézem, mert örülni mégiscsak sokkal jobb, mint bosszankodni.)

Mégis regisztrálok

Alapvetően introvertált személyiség lennék, kevés emberrel osztom meg azt, hogy mi is zajlik bennem valójában. Nem szeretem a közösségi oldalakat sem. Nem zavar, hogy mások kvázi "ott élik az életüket", és azt is megosztják a netezők népes táborával, hogy mit reggeliztek ma, hánykor vitték le a kutyájukat pisilni, és fényképek tömegével bizonyítják, hogy milyen jól mutatnak egy horvátországi (vagy ne adj Isten mondjuk a doveri) sziklán állva. De azt, hogy én is ilyen szinten nyilvánossá tegyem az életünket, azt nehezen tudom elképzelni.
(Tudom, ez a blog is egyfajta nyilvánosság. Ennek az elkezdésén is sokat vacilláltam, de végül az írni akarás, és a korábban sok éven át kockás füzetekben vezetett napló folytatásának lehetősége győzött a kétségeim felett. Persze teljesen legyőzni nem tudta őket, úgyhogy továbbra is próbálok anonim maradni, amennyire lehet.)

Az iwiw-re - hosszas ellenállás, sok-sok könyörgés és néhány nekem címzett meghívó után -  kb. két-három éve regisztráltam. Aztán gyorsan el is döntöttem, hogy ebből ennyi pont elég is lesz, a myVip, a Facebook és társai nélkülem is remekül fognak működni.
Egészen tegnap estig így gondoltam.
Azon nem lepődtem meg, hogy Dóri nem így gondolkodik, és az sem zavart igazán, hogy valamelyik számítástechnika órán ráérő idejében regisztrált a Facebook-on. (Az iwiw-nek jóval előbb tagja volt, mint én). De mikor tegnap este véletlenül kiderült, hogy elsőszülött leánygyermekem négy évvel idősebbnek vallja magát eme remek közösségi portálon, az azért kiverte nálam a biztosítékot.
Gyorsan végignéztem az ismerőseit, barátnőit, és azt kell mondjam, egyetlen egy gyereket sem találtam, aki valós születési idejével lenne fent az oldalon!
Beszélgettünk vele erről, persze. Ez az alap. De ettől függetlenül nem vagyok nyugodt. Letiltani nem akarom, mert ezzel kvázi kizárnám a közösségéből. Nem csak virtuálisan, a valóságban is:(.
Viszont muszáj figyelnem a történéseket. Úgyhogy tetszik vagy sem, mától én is facebook felhasználó leszek.

Csak hogy még cifrább legyen az este, Lilla is lelki válságban volt tegnap: megkapta élete első négyesét. Informatikából. Mert nem lett kész időben a feladattal.
Próbáltam vigasztalni, de csak egy erőtlen "negyedikes létedre épp ideje, hogy legyen végre egy ötösnél rosszabb jegyed is" mondatra futotta. Nem szép dolog, tudom, de Dóri (megint) lefoglalta az összes energiámat és gondolatomat.

Vince továbbra is jól van, öt pöttynél megálltunk. Ma du. elviszem orvoshoz. Anyósom szerint simán lehet enyhe bárányhimlő, de ne örüljek, mert ez így valószínűleg kevés lesz a védettséghez. Szuper.

A nap kérdése

Vajon négy-öt pöttyel lehet valaki bárányhimlős?

Vince egyik ovis barátja bárányhimlős volt, e hét kedden jött először oviba. Tehát 16 nap lappangási időnél tartunk. Tegnap este Vince nyűgös volt, 7-kor (!) elaludt, reggel fél 7-ig aludt, és ma reggel négy pöttyöt találtam rajta. Azóta semmi változás nem történt. Illetve talán egy új pötty-szerűség, mintha lenne a fenekén. Amúgy a gyerek jókedvű, eszik, játszik.
Lehet ez bárányhimlő?

Szóhoz sem jutok

Dóri ma vacsoránál - csak úgy mellékesen - megjegyezte, hogy X. osztálytársa nagyon hülye.
- Merthogy? - kérdeztem.
- Hát mert cigizik.
Mit mondjak, szóhoz sem jutottam. 11-12 éves gyerekekről beszélünk!!!
Gondolom, vagy inkább remélem, hogy a cigizés nem valódi cigarettázást jelent, hanem csak annyit, hogy kipróbálta az illető. Bár hogy a kipróbálás mennyire "csak", azon azért én hosszan elgondolkodnék...
Egyre inkább úgy tűnik, hogy nemcsak közelít, hanem már itt is van az az időszak, mikor próbára tétetik az elmúlt 11,5 év nevelése, és amikor már leginkább csak bízhatunk abban, hogy az eddig kapott alapok elegendőek lesznek a túlkapások elkerüléséhez.
(Sokszor elmondták nekem, hogy kb. 10-12 évünk van, mert nagyjából ennyi idős korukig nevelhetők a gyerekek. De még 1-2 éve is olyan távolinak tűnt az a 12. év, és valahogy nem vettem ezt a határt véresen komolyan. Mostanában viszont nap, mint nap szembesülök azzal, hogy tényleg így van. Az "alapozás" befejeződött, és már csak támogathatjuk, segíthetjük azt az építkezést, amit az általunk adott alapokon a gyerek önállóan véghezvisz.)

Az interjú - úgy érzem - jól sikerült. A számszerűsíthető része legalábbis mindenképp. A 3 órás "szeánsz" első részében tesztet írtunk. 20 percünk volt 50 idézet átolvasására, és az idézetekhez kapcsolódó 1-1 kérdés megválaszolására. 50-ből 48 kérdésre jól válaszoltam, és ezzel - a gépi értékelés szerint - a tesztírók 98 százalékánál jobb eredményt értem el.
A teszt után további két és fél órát töltöttünk csoportos és egyéni szituációs gyakorlatok megoldásával. Ennek eredményét nem közölték velünk, de érzésem szerint ezek sem sikerültek rosszul. Meglátjuk. Két héten belül kiderül, mehetek-e a második körös interjúra.

Elég

a középen állásból.
Abból, hogy mindenkinek meg akarok felelni, és mindig azt figyelem, hogy kinek hogy lenne a legjobb. Lavírozok az igények és kívánságok útvesztőiben, és őrülten próbálok mindig mindent úgy intézni, hogy minél kevesebb legyen a konfliktus. Csakhogy sokan vagyunk a családban, - egyre többen, - és így a feladat folyamatosan nehezedik. És én fáradok.
Ha végiggondolom, az esetek nagy többségében a konfliktusnak én nem vagyok szereplője. Csak középen állok: minden érintett nekem sírja el a bánatát. Vagy még csak el sem sírja, de én érzem a feszültséget, és meg akarom oldani a dolgot. Helyettük.
A hétvégén a Dóri (nem) tanulásán volt némi burkolt vita, anyukám és L. között. És persze megint én voltam az ütközőzóna. Tehetetlennek éreztem magam, és bennem is csak nőtt, nőtt a feszültség. Ezzel feküdtem, ezzel keltem.
Aztán ma anyukám a telefonban ismét elmondta, hogy Ő milyen rosszul érzi magát. Gerjesztette a tegnapi feszültséget, hangoztatta az ártatlanságát, és kimondatlanul bár, de megint tőlem várt megoldást.

Én meg besokalltam. Egyelőre ott tartok, hogy tudatosítom magamban, hogy a kettőjük közötti feszültség nem az én hibám, és így nem is nekem kell azt megoldani. Már ettől a felismeréstől sokkal jobban érzem magam.A következő lépés az lesz, hogy az érintetteknek is elmondom, hogy ez az ő ügyük, oldják meg úgy, ahogy akarják. Meg ahogy tudják. Én kiszálltam. Mostantól a saját ügyeimre, gondjaimra, konfliktusaimra koncentrálok, és nem vagyok hajlandó senki lelki gondjait, megoldatlan belső problémáit magamra venni. Mert azok megoldása nem az én feladatom. Magamért vagyok felelős, és valamennyire a gyerekeimért. Senki másért.

Csak nagyon halkan mondom, hogy van egy jó híre is ennek a napnak: holnap egy fontos interjúra megyek...

Rosszkedvűen

Vannak meghívások, amiket az ember nem szívesen fogad el. Szíve szerint visszamondaná, de ésszel tudja, hogy felesleges, mert egyszer úgy is túl kell esni a látogatáson. Mert olyan verzió nincs, hogy többet ne találkozzon a meghívókkal. S ha már úgyis találkozni kell, hát legyünk jóban. Amennyire lehet.
Így vagyok én most. És egy cseppet sem vagyok lelkes. Igyekszem jó képet vágni a dologhoz, őszintén remélem, hogy menni fog.

Tegnap beszéltem Vince óvónénijével a múltkori feladatlapról. Kiderült, hogy ez egy nagycsoportos feladatlap volt (vegyes csoport, ugye...), és ennek fényében a gyerek teljesítménye teljesen rendben van. Annak kell örülni, hogy csak almát színezett ki, semmi mást. Az már csak hab a tortán, hogy ahhoz is volt türelme, hogy az almák kb. felét kiszínezze.

Milyen jó, hogy ugyanaz a dolog egyik oldalról nézve rossz, ám a másikról nézve meg teljesen rendben van! Jó lenne gyorsan megtalálni a vendégeskedés másik oldalát.

Figyelemkoncentráció

Vince a héten kapott egy ovis feladatlapot. Az A/4-es lapon 8 sorban soronként 7 ábra volt.Virág, kifli, alma, olló, óra, hold, kancsó, szőlő, róka, asztal, és hasonló kis képek váltakoztak, minden logikát nélkülözve.
A feladat az volt, hogy az amúgy fekete-fehér ábrák közül ki kell választani az almákat, és ki kell őket színezni.
Az első öt sorra volt türelme. Ebből háromban az összes almát kiszínezte, kettőben maradtak színezetlen almák is.

Délután, mikor mentem érte, az ovis öltözőben kivette a szekrényéből a lapot, majd a következő szavak kíséretében a kezembe adta:
"Anya, ezt csináltuk az oviban. És tudom, hogy vannak még almák, de azokat már nem akarom kiszínezni. Inkább Te csináld meg, jó?"

Örülök, hogy még csak középsős, mert feladattudat, koncentráció és kitartás területén még van hová fejlődnie.

Tanulság

Nem túl hosszú ideje tanulom a jelenben élést, de egész eddig azt hittem, már értem, mit is jelent ez.
Azt, hogy az öröm/boldogság/jólét kulcsát a "most"-ban keressem, és ne arra várjak, hogy de jó lesz majd, ha... Ha már minden gyerek önálló lesz, ha már dolgozom, ha... (a sor szabadon folytatható).

Egy alig néhány hónapos, ici-pici lány élete véget ért, mielőtt elkezdődhetett volna. Mellbe vágott a hír. Reggel óta erre gondolok. Némán, magamban gyászolom az ismeretlen ismerős kisbabát.
S miközben azon gondolkodom, hogy ennek miért kellett megtörténnie, rádöbbenek, van még mit tanulnom.  Mert ugyan talán már nem a jövőre várok, de továbbra is én magam állok saját magam, saját elégedettségem, boldogságom útjában. Azzal, hogy még mindig valami megfoghatatlant keresek a jelenben.

Meg kell tanulnom örülni annak, amit már elértünk. Annak, amink van, annak, hogy körülöttünk minden működik és jól működik, és persze leginkább annak, hogy mindannyian épen, egészségesen itt vagyunk.
Meg kell értenem, hogy a nagybetűs élet az az, ami most van. És hogy az élet és a boldogság mi magunk vagyunk.

Egy arany és egy ezüst

Az aranyérem a Dórié. Illetve a csapatáé. Vasárnap a Budapest Open Utánpótlás versenyen, Junior Nagyformáció kategóriában övéké lett az első hely! Én ugyan kissé elfáradtam, - közel három órahosszát ültem "nemszeretem" zenét hallgatva a koncerteket is megszégyenítő hangerejű táncversenyen, mindezt egy sportcsarnok cseppet sem kényelmes lelátóján - de megérte. Tényleg nagyon ügyesek voltak.

Az ezüstérem meg az enyém. Pénteken hívtak a szépcipős interjús munkahelyről, hogy nem engem választottak, de fent vagyok a dobogón, második lettem. Ha a kiválasztott jelölt mégsem válna be, keresnek.
A munka ugyan nem az enyém, és ilyen szempontból  mindegy, hogy 2. vagy 32. lettem, de azért mégis jól esett az a telefon.
Az első pillanattól kezdve érzem, hogy az a főnök maximálisan emberi. Most sem csalódtam benne. S bár továbbra is messze van, és a munkaidő sem ideális, ez a korrektség nagyon megfogott, és picit sajnálom, hogy nem sikerült.
(Bár azt is tudom, hogy ha ő korrekt, úgy illik, hogy én is az legyek. S ha korrekt akarok lenni, olyanba, amiről szinte biztosra tudom, hogy nem fog működni, nem megyek bele csak azért, mert normális a főnök. Épp azért, mert normális a főnök...)

Nem kellett sokáig várni

Tegnap délután beszereztük az ominózus fekete körömlakkot. A vásárlás után Dóri hazajött, én meg elmentem Lilláért a suliba, Vincéért az oviba. Mikor hazaértem, Dóri első mondata a következő volt:
- Eddig én is szerettem volna fekete körömlakkot, de most, hogy ezt megvettük, már nem akarok. Úgy gondoltam, jól nézne ki, de így, hogy látom, rá nem kenném a körmömre.

A lottó ötösöm így jönne be... Egyébként nagyon örülök ennek az ajándékvásárlásnak, határozottan hasznos befektetésnek érzem!