Vince szállította ma reggel:
- Anya, te hol dolgozol?
- Én most sehol. Míg picik voltatok, itthon voltam veletek, most meg munkát keresek, de még nem találtam. Majd ha találok, én is járok dolgozni, úgy, mint apa.
- Én meg megyek majd veled?
- Nem, te oviba mész majd.
Pár perc szünet, elmélyülten játszott az autóival, majd egyszer csak odaáll elém:
- Anya, én már kitaláltam! Én nem megyek oviba, és neked meg az lesz a munkád, hogy vigyázol rám!
2010. szeptember 13., hétfő
2010. szeptember 10., péntek
Kamaszszáj
Kicsit sajátos humor, tudom, de ez az időszak már csak ilyen...
A háttértörténet: valamelyik délután vásárolni voltam Dórival, és a zöldségesnél összefutottunk két tanárnőjével. Nevezzük őket Kati és Eszti néninek. Épp szilvát vettek, és azt elemezték a zöldséges nénivel hármasban, hogy milyen nehéz igazán jó szilvás gombócot készíteni.
Tegnap este, a vacsoraasztalnál ülve kérdezem a családot:
- Ki kér gyümölcsöt? Van őszibarack, körte, alma és szőlő.
Dóri, elgondolkodva:
- A körte miatt kellett délután Kati néninek köszönnöm. Nem kérek.
Majd néhány magába fordulós, puffogós másodperc után, az orra alatt, morogva:
- Hülye körte!
Újabb néhány perc eltelik, mi már rég túl vagyunk a tanárokkal történt találkozás felelevenítésén, mikor Dóri újra megszólal:
- Eszti néni meg olyan sötét, hogy szilvából készíti a szilvásgombócot.
Ezen már csak nevetni tudtunk.
- Miért, Dóri, hogy kellene?
- Hát mirelitből!
A háttértörténet: valamelyik délután vásárolni voltam Dórival, és a zöldségesnél összefutottunk két tanárnőjével. Nevezzük őket Kati és Eszti néninek. Épp szilvát vettek, és azt elemezték a zöldséges nénivel hármasban, hogy milyen nehéz igazán jó szilvás gombócot készíteni.
Tegnap este, a vacsoraasztalnál ülve kérdezem a családot:
- Ki kér gyümölcsöt? Van őszibarack, körte, alma és szőlő.
Dóri, elgondolkodva:
- A körte miatt kellett délután Kati néninek köszönnöm. Nem kérek.
Majd néhány magába fordulós, puffogós másodperc után, az orra alatt, morogva:
- Hülye körte!
Újabb néhány perc eltelik, mi már rég túl vagyunk a tanárokkal történt találkozás felelevenítésén, mikor Dóri újra megszólal:
- Eszti néni meg olyan sötét, hogy szilvából készíti a szilvásgombócot.
Ezen már csak nevetni tudtunk.
- Miért, Dóri, hogy kellene?
- Hát mirelitből!
2010. szeptember 9., csütörtök
Drámajáték szülőknek
Tegnap kicsit elfáradtam. Vagy inkább lefáradtam.
Vince szülői értekezlete maratonira sikerült: fél öttől háromnegyed hétig tartott.
Az óvodavezető által prezentált 40 perces (szerintem kissé hosszúra nyúlt), össznépi bevezető után a színházteremből mindenki átballagott a saját (illetve gyereke) csoportszobájába, és örültünk, hogy végre jöhet az érdemi rész, a tényleges tudnivalók.
Ehhez képest drámajátékba kezdtünk. Mi, szülők. Kb. 20 percet játszottunk, olyan játékokat, amiket a gyerekek is szoktak. Tömény röhögéssel telt az egész. Egy apuka végig azt hajtogatta: "ha én ezt anyának elmesélem...".
Én szeretem a drámapedagógiát, értékelem és elismerem az általa elért eredményeket is. Nem véletlen járt/jár mindhárom gyerek drámapedagógiával is foglalkozó intézménybe.
Lehet, bennem van a hiba, de tegnap mégsem örültem igazán, hogy játszhattam. Mert Vince (és vele együtt Lilla is) már egy órája ügyeleten volt, mire egyáltalán elkezdtük a valóban fontos információkat is tartalmazó részt. Azt, amiért jöttünk...
Jó lett volna ez, de mondjuk a vezetőóvónő beszéde helyett.
Illetve akkor, ha nem tudom, hogy Vince utálja az ügyeletet, és hiába van ott vele Lilla, sír. Végig.
Valamint ha nem kell egész idő alatt az órámat néznem azt latolgatva, hogy odaérek-e Dóriért 8-ra, az edzés végére, illetve hogy előtte haza tudom-e még vinni, és esetleg megvacsoráztatni a két másik gyereket.
Így kicsit stresszes volt a dolog, és - nálam legalábbis - nem ért célba a kezdeményezés.
Vince szülői értekezlete maratonira sikerült: fél öttől háromnegyed hétig tartott.
Az óvodavezető által prezentált 40 perces (szerintem kissé hosszúra nyúlt), össznépi bevezető után a színházteremből mindenki átballagott a saját (illetve gyereke) csoportszobájába, és örültünk, hogy végre jöhet az érdemi rész, a tényleges tudnivalók.
Ehhez képest drámajátékba kezdtünk. Mi, szülők. Kb. 20 percet játszottunk, olyan játékokat, amiket a gyerekek is szoktak. Tömény röhögéssel telt az egész. Egy apuka végig azt hajtogatta: "ha én ezt anyának elmesélem...".
Én szeretem a drámapedagógiát, értékelem és elismerem az általa elért eredményeket is. Nem véletlen járt/jár mindhárom gyerek drámapedagógiával is foglalkozó intézménybe.
Lehet, bennem van a hiba, de tegnap mégsem örültem igazán, hogy játszhattam. Mert Vince (és vele együtt Lilla is) már egy órája ügyeleten volt, mire egyáltalán elkezdtük a valóban fontos információkat is tartalmazó részt. Azt, amiért jöttünk...
Jó lett volna ez, de mondjuk a vezetőóvónő beszéde helyett.
Illetve akkor, ha nem tudom, hogy Vince utálja az ügyeletet, és hiába van ott vele Lilla, sír. Végig.
Valamint ha nem kell egész idő alatt az órámat néznem azt latolgatva, hogy odaérek-e Dóriért 8-ra, az edzés végére, illetve hogy előtte haza tudom-e még vinni, és esetleg megvacsoráztatni a két másik gyereket.
Így kicsit stresszes volt a dolog, és - nálam legalábbis - nem ért célba a kezdeményezés.
2010. szeptember 8., szerda
Álmok
Az éjszaka például nyelvvizsgáztam. Angolból és oroszból egyszerre. És bár álmomban is tudtam, hogy e két nyelvből már van nyelvvizsgám, mégis: a valóságnak megfelelő szintű vizsgát újra megcsináltam. Egyszerre, egy időpontban. Egy halványzöld asztallapos iskolapadban ültem. Még arra is emlékszem, hogy június eleje volt, és azt mondták, az írásbeli rész eredményét június 17-én tudjuk meg. A vizsga végén ott felejtettem a teremben a nagy szótáraimat. Aztán keresni kezdtem, a portástól kérdeztem, nem találták-e meg, nem adta-e le valaki véletlenül. Megismerném, beleírtam a nevem...
A portás elvitt valami hátsó raktárrészbe, ahol egy ovis öltözőszekrény-féleség felső polcán megtaláltam a szótáraimat. Határozottan emlékszem az angol szótáram kék, és az orosz szótáram jellegzetes bordós-mályvás színére.
És álmomban is tudtam, hogy most a német nyelv lenne aktuális, és el is mondtam ezt párszor. Illetve inkább csak úgy mellékesen megjegyeztem, és aztán nyugodt lélekkel nekiálltam az orosz vizsgának.
Nem tudom, miért, de én minden éjjel álmodok. Általában összefüggő történeteket, és szinte mindig emlékszem is másnap reggel rájuk. Időnként az is előfordul, hogy az éjszakai álom rányomja a bélyegét a másnapi hangulatomra. És nagyon gyakran van olyan is, hogy reggel, vagy másnap délelőtt újra bevillan egy álombeli kép, pont ugyanúgy, mint éjszaka, és a kép közepén nagyon erősen virít egy szín. A környezet színe semleges, vagy legalábbis egyáltalán nem emlékszem rá, de az az egy tárgy nagyon színes, és nagyon erős a kontraszt. Most épp a két szótár virított... Meg a zöld iskolapad.
Még soha nem írtam le, miket álmodok, és elmondani is csak ritkán szoktam. De mostantól lehet, hogy feljegyzem őket. Lehet az álmoknak bármi jelentőségük?
A portás elvitt valami hátsó raktárrészbe, ahol egy ovis öltözőszekrény-féleség felső polcán megtaláltam a szótáraimat. Határozottan emlékszem az angol szótáram kék, és az orosz szótáram jellegzetes bordós-mályvás színére.
És álmomban is tudtam, hogy most a német nyelv lenne aktuális, és el is mondtam ezt párszor. Illetve inkább csak úgy mellékesen megjegyeztem, és aztán nyugodt lélekkel nekiálltam az orosz vizsgának.
Nem tudom, miért, de én minden éjjel álmodok. Általában összefüggő történeteket, és szinte mindig emlékszem is másnap reggel rájuk. Időnként az is előfordul, hogy az éjszakai álom rányomja a bélyegét a másnapi hangulatomra. És nagyon gyakran van olyan is, hogy reggel, vagy másnap délelőtt újra bevillan egy álombeli kép, pont ugyanúgy, mint éjszaka, és a kép közepén nagyon erősen virít egy szín. A környezet színe semleges, vagy legalábbis egyáltalán nem emlékszem rá, de az az egy tárgy nagyon színes, és nagyon erős a kontraszt. Most épp a két szótár virított... Meg a zöld iskolapad.
Még soha nem írtam le, miket álmodok, és elmondani is csak ritkán szoktam. De mostantól lehet, hogy feljegyzem őket. Lehet az álmoknak bármi jelentőségük?
2010. szeptember 7., kedd
Megvilágosodás
Tegnap rájöttem, miért szereti az összes kamasz Garfield-ot.
Nekem az utolsó mondatnál esett le a tantusz (jobb későn, mint soha):
"Ody és én azért jövünk ki olyan jól egymással, mert mindketten ugyanazt szeretjük: engem". /Garfield/
De ha jobban belegondolok, ez a kamasz-Garfield párhuzam a film legelső mondatától (és képkockájától) kezdve tökéletesen egyértelműen tetten érhető.
Nekem az utolsó mondatnál esett le a tantusz (jobb későn, mint soha):
"Ody és én azért jövünk ki olyan jól egymással, mert mindketten ugyanazt szeretjük: engem". /Garfield/
De ha jobban belegondolok, ez a kamasz-Garfield párhuzam a film legelső mondatától (és képkockájától) kezdve tökéletesen egyértelműen tetten érhető.
2010. szeptember 6., hétfő
Patthelyzet
Megkezdődött a szülői értekezletek szeptemberi sorozata.
Ma Lillának és Dórinak volt, természetesen egyszerre. Évek óta nem tudom megoldani, hogy egyszerre két helyen legyek jelen. Pedig annyiszor próbáltam már - évi 2-3 szülői értekezlet, 1-2 osztálykirándulás, na meg farsang, karácsonyi ünnepség, anyák napja, valamint az évnyitók és évzárók alkalmával - , hogy lassan akár sikerülhetne is. De nem megy.
Szóval megint választanom kellett. Ma Dóri nyert: hozzá mentem, merthogy a Lilla tanítónénijeivel legalább hetente egyszer találkozom, így meg tudom kérdezni a fontos dolgokat. A Dóri osztályfőnökét viszont szülőiken látom, így ha ezt most kihagyom, februárig várhatok a következő alkalomra.
Na meg kicsit az is benne volt a döntésemben, hogy a Dóri szülőije általában rövid, maximum egy órás. Lilláéknál sokszor két órán át is értekezünk.
Nem is lenne ezzel semmi baj, ha valami értelme lenne a dolognak. De általában nincs.
Ma például megtudtuk, milyen változások történtek a tanári karban (jelzem, ezt már múlt szerda óta pontosan tudjuk, merthogy a legelső tanítási napon beírták az ellenőrzőbe az egyes tantárgyak tanárainak nevét), aztán felírtuk az osztálykirándulások, az első féléves fogadó órák, illetve az őszi és téli szünet időpontját. Nagy újdonságot ez sem jelentett, merthogy az első osztályfőnöki órán ezt is beírták már az üzenő füzetbe. Nem baj, felírtuk újra, jobb kétszer, mint egyszer sem. Ezzel el is telt negyed óra.
A következő öt percben az osztályfőnök elmondta, hogy a tavaly év végén az eső miatt elmaradt osztálykirándulást, amit a gyerekek már nagyon várnak, mikor pótolják be, és hogy a kirándulás összege (barlanglátogatási belépő, kalandpark belépő + buszköltség) kb. 3.500 Ft lesz. Szerintem jutányos ár, azt csodálom, hogy ennyiből kihozták.
Megfelel ez így? Meg. Mindenki tudomásul vette, és bőszen írta kis füzetkéjébe az összeget, meg a beadási határidőt, mikor hátul megszólalt egy anyuka (nevezzük Ferike anyukájának):
- Nekünk ez sok.
Két másodperces feszült csendet követően anyuka folytatta: Nem tudjuk kifizetni. Tudom, hogy ez másnak nem összeg, de mi sokan vagyunk, öt gyerekünk van.
Osztályfőnök: - Rendben. Kedves szülők, gondolkodjunk együtt, hogy mit tudunk tenni, hogy oldjuk meg a helyzetet.Én arra gondoltam, hogy akkor hagyjuk ki a kalandparkot, a barlangi belépő csak 40 Ft/fő...
- Másik anyuka: - A gyerekek június óta a kalandparkra készülnek, beígértük nekik, megtehetjük azt, hogy most lefújjuk az egészet?
- Egy apuka: - Nem kellene lefújni, én a magam részéről azt mondom, dobjuk össze a Ferike 3500 Ft-ját, és menjenek a gyerekek a kalandparkba.
- Harmadik anyuka: - Nekem ikreim vannak, és az a 3500 Ft nekem helyből 7000 Ft, én nem tudom vállalni a Ferike kirándulásának költségeit is.
- Negyedik anyuka, kiabálva: nekem is van még két iskolás gyerekem...
- Ferike anyukája: Nem, ez így nem lesz jó, menjen csak az osztály kirándulni, Ferike itthon marad, majd én ezt megbeszélem vele.
- Osztályfőnök: - Nem, ezt így nem szeretném. Vagy mindannyian megyünk, vagy senki nem megy.
Hosszas eszmecsere kezdődött, melyben felváltva, vagy leginkább egymás mellett, egymást túlkiabálva egyeztette az összegyűlt szülősereg az eltartott gyerekeinek számát, a tanévkezdés költségeit, illetve a szükségesnek vélt nevelési elvek foganatosításának aktuális idejét és fogásait. Na meg azt, hogy jogunk van-e 21 gyerek hónapok óta ígérgetett és várt kirándulását lefújni azért, mert egy gyerek szülei nem tudnak fizetni, illetve hogy erkölcsileg mennyire lenne helyes Ferikét itthon hagyni. Hogy Ferike tehet-e arról, hogy a szülei nem tudják az osztálykirándulást finanszírozni, és hogy az osztálykirándulás vajon nem pont attól osztálykirándulás-e, hogy azon az egész osztály ott van...
Így telt el a fennmaradó negyven perc. Nehéz beszélgetés volt.
(Egyébként Ferike végül kirándul. A ma frissen befizetett osztálypénzből megfinanszírozza az osztály. Ők meg majd az idei osztálypénz mellé havonta törlesztik a kirándulás árát is, meg a tavalyi elmaradást is. Talán.)
Szerdán újra szülőire megyek, a változatosság kedvéért a Vincéére. Aztán lesz még jövő héten táncos szülői is, csak hogy ne unatkozzak.
Ma Lillának és Dórinak volt, természetesen egyszerre. Évek óta nem tudom megoldani, hogy egyszerre két helyen legyek jelen. Pedig annyiszor próbáltam már - évi 2-3 szülői értekezlet, 1-2 osztálykirándulás, na meg farsang, karácsonyi ünnepség, anyák napja, valamint az évnyitók és évzárók alkalmával - , hogy lassan akár sikerülhetne is. De nem megy.
Szóval megint választanom kellett. Ma Dóri nyert: hozzá mentem, merthogy a Lilla tanítónénijeivel legalább hetente egyszer találkozom, így meg tudom kérdezni a fontos dolgokat. A Dóri osztályfőnökét viszont szülőiken látom, így ha ezt most kihagyom, februárig várhatok a következő alkalomra.
Na meg kicsit az is benne volt a döntésemben, hogy a Dóri szülőije általában rövid, maximum egy órás. Lilláéknál sokszor két órán át is értekezünk.
Nem is lenne ezzel semmi baj, ha valami értelme lenne a dolognak. De általában nincs.
Ma például megtudtuk, milyen változások történtek a tanári karban (jelzem, ezt már múlt szerda óta pontosan tudjuk, merthogy a legelső tanítási napon beírták az ellenőrzőbe az egyes tantárgyak tanárainak nevét), aztán felírtuk az osztálykirándulások, az első féléves fogadó órák, illetve az őszi és téli szünet időpontját. Nagy újdonságot ez sem jelentett, merthogy az első osztályfőnöki órán ezt is beírták már az üzenő füzetbe. Nem baj, felírtuk újra, jobb kétszer, mint egyszer sem. Ezzel el is telt negyed óra.
A következő öt percben az osztályfőnök elmondta, hogy a tavaly év végén az eső miatt elmaradt osztálykirándulást, amit a gyerekek már nagyon várnak, mikor pótolják be, és hogy a kirándulás összege (barlanglátogatási belépő, kalandpark belépő + buszköltség) kb. 3.500 Ft lesz. Szerintem jutányos ár, azt csodálom, hogy ennyiből kihozták.
Megfelel ez így? Meg. Mindenki tudomásul vette, és bőszen írta kis füzetkéjébe az összeget, meg a beadási határidőt, mikor hátul megszólalt egy anyuka (nevezzük Ferike anyukájának):
- Nekünk ez sok.
Két másodperces feszült csendet követően anyuka folytatta: Nem tudjuk kifizetni. Tudom, hogy ez másnak nem összeg, de mi sokan vagyunk, öt gyerekünk van.
Osztályfőnök: - Rendben. Kedves szülők, gondolkodjunk együtt, hogy mit tudunk tenni, hogy oldjuk meg a helyzetet.Én arra gondoltam, hogy akkor hagyjuk ki a kalandparkot, a barlangi belépő csak 40 Ft/fő...
- Másik anyuka: - A gyerekek június óta a kalandparkra készülnek, beígértük nekik, megtehetjük azt, hogy most lefújjuk az egészet?
- Egy apuka: - Nem kellene lefújni, én a magam részéről azt mondom, dobjuk össze a Ferike 3500 Ft-ját, és menjenek a gyerekek a kalandparkba.
- Harmadik anyuka: - Nekem ikreim vannak, és az a 3500 Ft nekem helyből 7000 Ft, én nem tudom vállalni a Ferike kirándulásának költségeit is.
- Negyedik anyuka, kiabálva: nekem is van még két iskolás gyerekem...
- Ferike anyukája: Nem, ez így nem lesz jó, menjen csak az osztály kirándulni, Ferike itthon marad, majd én ezt megbeszélem vele.
- Osztályfőnök: - Nem, ezt így nem szeretném. Vagy mindannyian megyünk, vagy senki nem megy.
Hosszas eszmecsere kezdődött, melyben felváltva, vagy leginkább egymás mellett, egymást túlkiabálva egyeztette az összegyűlt szülősereg az eltartott gyerekeinek számát, a tanévkezdés költségeit, illetve a szükségesnek vélt nevelési elvek foganatosításának aktuális idejét és fogásait. Na meg azt, hogy jogunk van-e 21 gyerek hónapok óta ígérgetett és várt kirándulását lefújni azért, mert egy gyerek szülei nem tudnak fizetni, illetve hogy erkölcsileg mennyire lenne helyes Ferikét itthon hagyni. Hogy Ferike tehet-e arról, hogy a szülei nem tudják az osztálykirándulást finanszírozni, és hogy az osztálykirándulás vajon nem pont attól osztálykirándulás-e, hogy azon az egész osztály ott van...
Így telt el a fennmaradó negyven perc. Nehéz beszélgetés volt.
(Egyébként Ferike végül kirándul. A ma frissen befizetett osztálypénzből megfinanszírozza az osztály. Ők meg majd az idei osztálypénz mellé havonta törlesztik a kirándulás árát is, meg a tavalyi elmaradást is. Talán.)
Szerdán újra szülőire megyek, a változatosság kedvéért a Vincéére. Aztán lesz még jövő héten táncos szülői is, csak hogy ne unatkozzak.
Az első lépés
Rutinos játékosként már tudtam, mire számíthatok. Reggel rohantam, hogy időben odaérjek, végigálltam a 20 perces sort, számolgattam, hányan vannak még előttem, tippelgettem, hányan végezhettek már, és izgultam, hogy nekem - azaz Lillának - is jusson még jelentkezési lap.
Sikerült. Lilla bent van az előkészítőn.
Ezennel hivatalosan is megtettük az első lépést a gimis felvételi adminisztrációs procedúrájának útján.
Innen kezdve január végéig tanulás, januárban írásbeli, februárban szóbeli, márciusban pedig kiderül, hogy sikerült-e, amit annyira szeretnénk.
Sikerült. Lilla bent van az előkészítőn.
Ezennel hivatalosan is megtettük az első lépést a gimis felvételi adminisztrációs procedúrájának útján.
Innen kezdve január végéig tanulás, januárban írásbeli, februárban szóbeli, márciusban pedig kiderül, hogy sikerült-e, amit annyira szeretnénk.
2010. szeptember 3., péntek
Szeptemberi zöngék
Dóri számára nagy trauma az iskolakezdés.
A két új tantárgy (fizika és egészségtan) egyszerűen borzalmas. Ráadásul tavaly kétszer is volt négy órája a suliban, idén már egyszer sincs. A tanárok nem veszik észre, hogy nagyon megterhelő 5, sőt, hetente egyszer 6 órán át koncentrálni, és hogy ezzel az órarenddel az ő összes délelőttjét tönkreteszik?
És tulajdonképpen az egész napja pocsék, mert a délutánokat meg mi tesszük tönkre. Értsük már meg, hogy ő azt szeretné, ha nem szólnánk bele az életébe. Ha nem érdekelne bennünket annyira, hogy ő mit csinál délutánként, hogy osztja be az idejét, mennyit tanul (mennyit nem), és mennyit netezik.
Aztán módfelett dühös azért is, mert bár imád táncolni járni, de az azért már tényleg nem normális dolog, hogy idén hetente háromszor lesz edzés. Tavaly csak kétszer volt - és mégis, mi jogon osztják be az még az edzők is az ő idejét? Ja, és hogy a három edzés egyike erősítés? Ráadásul a konditeremben? Na, ő oda egészen egyszerűen nem fog menni, nehogy azt higgye már bárki is, hogy ő kondizni fog.
Ez a tanévkezdő alaphangulat 6. osztály elején. Hiába, nehéz a kamaszok élete.
Én meg még tovább rontottam az amúgy sem rózsás helyzetet, mert be mertem menni az egyik nyelviskolába, megkérdezni, hogy indul-e az ő korosztályában angol csoport.
És kiderült, hogy indul, persze, öten vannak a csoportban, ebből kettőjükkel edzésre jár együtt, a harmadik lány meg évfolyamtársa a suliban. Örömmel konstatáltam, hogy minden rendben: egyidősek, egy szinten vannak, ismerik is egymást, tökéletes csoport lesznek. S bár az angolt szereti, és elvileg a tanfolyam ellen sem volt kifogása, tegnap este kijelentette, hogy mégsem megy. Mert X.Y.-nal (akivel edzésre jár) egy szobába került nyáron az edzőtáborban, és kiderült, hogy az a csaj nagyon hülye. Na, ő aztán oda véletlenül sem megy, ahol X.Y. ott van. Az angoltudás messze nem olyan fontos, mint hogy kik a csoporttársak.
Úgy tűnik, a kamasz gyerekes szülők élete sem könnyű.
A két új tantárgy (fizika és egészségtan) egyszerűen borzalmas. Ráadásul tavaly kétszer is volt négy órája a suliban, idén már egyszer sincs. A tanárok nem veszik észre, hogy nagyon megterhelő 5, sőt, hetente egyszer 6 órán át koncentrálni, és hogy ezzel az órarenddel az ő összes délelőttjét tönkreteszik?
És tulajdonképpen az egész napja pocsék, mert a délutánokat meg mi tesszük tönkre. Értsük már meg, hogy ő azt szeretné, ha nem szólnánk bele az életébe. Ha nem érdekelne bennünket annyira, hogy ő mit csinál délutánként, hogy osztja be az idejét, mennyit tanul (mennyit nem), és mennyit netezik.
Aztán módfelett dühös azért is, mert bár imád táncolni járni, de az azért már tényleg nem normális dolog, hogy idén hetente háromszor lesz edzés. Tavaly csak kétszer volt - és mégis, mi jogon osztják be az még az edzők is az ő idejét? Ja, és hogy a három edzés egyike erősítés? Ráadásul a konditeremben? Na, ő oda egészen egyszerűen nem fog menni, nehogy azt higgye már bárki is, hogy ő kondizni fog.
Ez a tanévkezdő alaphangulat 6. osztály elején. Hiába, nehéz a kamaszok élete.
Én meg még tovább rontottam az amúgy sem rózsás helyzetet, mert be mertem menni az egyik nyelviskolába, megkérdezni, hogy indul-e az ő korosztályában angol csoport.
És kiderült, hogy indul, persze, öten vannak a csoportban, ebből kettőjükkel edzésre jár együtt, a harmadik lány meg évfolyamtársa a suliban. Örömmel konstatáltam, hogy minden rendben: egyidősek, egy szinten vannak, ismerik is egymást, tökéletes csoport lesznek. S bár az angolt szereti, és elvileg a tanfolyam ellen sem volt kifogása, tegnap este kijelentette, hogy mégsem megy. Mert X.Y.-nal (akivel edzésre jár) egy szobába került nyáron az edzőtáborban, és kiderült, hogy az a csaj nagyon hülye. Na, ő aztán oda véletlenül sem megy, ahol X.Y. ott van. Az angoltudás messze nem olyan fontos, mint hogy kik a csoporttársak.
Úgy tűnik, a kamasz gyerekes szülők élete sem könnyű.
2010. szeptember 2., csütörtök
Határok
A gyerekvállalás kontra anyagiak témakörében valahol ott tartottam, hogy bizonyos szempontból igenis fontosak az anyagiak: nem annyira a külsőségek, a márkás ruhák, színes-szagos játékcsodák, kézifékes futóbabakocsik miatt, hanem azért, hogy lehetőségünk legyen a gyerekben rejlő tehetség megtalálására és kibontakoztatására.
Kicsit ehhez, kicsit már a "hány gyerekre vagyok hitelesítve?" kérdéskörhöz tartozik a lakás nagysága.
Mert való igaz, hogy kis lakásban is felnőtt már sok-sok nemzedék. Nagymamámék is egyetlen szobában nőttek fel, pedig hatan voltak testvérek. Van olyan, nem túl távoli rokonom, aki egy szoba-konyhában (fürdő nélkül!) nevelte fel a három gyerekét, és ismerek olyan családot is, akik per pillanat is négy gyerekkel élnek egy 1+2 fél szobás, 51 nm2-es panellakásban. Megoldható, persze. Megoldották ők is, és minden bizonnyal ezután is megoldják még sokan. Ha muszáj.
Mert azt hiszem, ezt senki nem önszántából, jókedvében csinálja így. Lehet, hogy tévedek, de szerintem a legtöbben örömmel költöznének kicsit nagyobb lakásba, ha tehetnék.
Nem állítom, hogy saját szoba nélkül nem lehet felnőni. (Nálunk sincs minden gyereknek külön szobája). Még csak azt sem, hogy saját szoba nélkül nem lehet kiegyensúlyozott, boldog gyerekeket nevelni. De hogy nehezebb, az biztos. Minél nagyobb a gyerek, annál nehezebb.
Én abból indulok ki, hogy a gyerek is ember: önálló személyiség, saját ízléssel, csak rá jellemző tulajdonságokkal, saját vágyakkal, saját "rigolyákkal". Pont olyan, mint egy felnőtt. Mint amilyen pl. én vagyok. S ha én a hálószobánkat márpedig nem adom fel, és nem költözök ki a nappaliba aludni, mert akkor elveszik az én privát szférám - amire ugye szükségem van, hogy valahol végre egyedül lehessek, önmagam lehessek, és pihenni tudjak - , akkor a gyereknek is teljesen jogos az az igénye, hogy külön szobát szeretne.
Egy olyan saját kis zugot, ahová bevonulhat, ha elfáradt, ha egyedül szeretne lenni, ha nincs kedve a testvére sírását, hisztijét, nevetését, zenéjét, stb. hallgatni. És ahol persze kiválóan lehet játszani a többiekkel - ha mindannyian ezt akarják. Pont úgy, mint a hálószobában: ha egyedül szeretné(n)k lenni, akkor az a szoba csak az enyém/miénk, viszont vasárnap reggelente, mikor erre mindenki vevő, remekül elférünk a franciaágyon mind az öten...
Nem minden gyerek (és felnőtt) vágyik egyformán a háborítatlan privát szférára, de bizonyos mértékig mindegyiknek szüksége van rá (a privát szféra igénye az életkorral növekedésével rohamosan nő). Saját példánkból tudom viszont, hogy van olyan gyerek is, akinek létszükséglet a saját szoba. Mert ha nem biztosítjuk neki az egyedüllét lehetőségét, kezelhetetlen, és háromszor annyi a konfliktus itthon (testvéreivel, velünk) is, az iskolában is, mintha saját szobája lenne.
Tapasztalatból mondom, össze lehet ugyan rakni közös szobába másik gyerekkel, de nem éri meg. Nagyon nehézzé teszi a mindennapokat.
Lehet úgy gondolni, hogy egyrészt más is végigcsinálta már, és majd megedződik a gyerek is, meg a tesója is, akit folyton szekál, (nem azért, mert gonoszkodik, hanem mert idegileg fáradt, és pihenni szeretne, de más eszközök híján így fejezi ki, hogy valami nem jó), másrészt meg hogy ennyi a hely, ezzel kell beérni. De nem öröm ez senkinek.
Én arra jutottam, hogy előre nem tudom, milyen (tulajdonságú, jellemű) gyerekeket "kapok", de mindegy is, mert minden egyes gyereknek, aki megszületik, nemcsak az élethez van joga, hanem a privát szférájához is. Mert a két dolog (mármint az élet, és a privát szféra) egymástól nem elválasztható dolgok, a privát szféra az élet elválaszthatatlan része. S ha vállalok egy gyereket, vállalom annak lehetőségét is, hogy az a gyerek olyan lesz, mint Dóri (nagy privát szféra igénnyel), és én (is, meg Ő is) akkor érzem jól magam, ha biztosítom számára a megfelelő élet(minőség)et. Ez esetben ugye azt a pár négyzetmétert, ami a komfortérzetéhez szükséges.
S így nézve azért fontosak számomra az anyagiak, meg az előrelátás és a tervezés. Csakúgy, mint a négyzetméterek száma.
Nem túl régen, jó fél éve fogalmaztam meg és mondtam ki azt is, hogy a gyerekvállalás kérdésében is vannak határaink (hány gyerekre vagyok hitelesítve?). Anyagi, időbeni, fizikai és lelki értelemben egyaránt. Nekünk, illetve nekem legalábbis biztosan.
És azt hiszem, eljutottunk eddig a határig, mindenféle téren.
Nem mondom, hogy néha nem jut eszembe, hogy jó lenne újra babázni, és abban is biztos vagyok, hogy ha minden óvintézkedés ellenére valaki jönni akarna, várnánk, de azt hiszem, már kicsit erőn felüli lenne. És még fokozottabban kerülne elő az a kérdéskör, amiről nem olyan rég már itt a blogon is írtam...
Kicsit ehhez, kicsit már a "hány gyerekre vagyok hitelesítve?" kérdéskörhöz tartozik a lakás nagysága.
Mert való igaz, hogy kis lakásban is felnőtt már sok-sok nemzedék. Nagymamámék is egyetlen szobában nőttek fel, pedig hatan voltak testvérek. Van olyan, nem túl távoli rokonom, aki egy szoba-konyhában (fürdő nélkül!) nevelte fel a három gyerekét, és ismerek olyan családot is, akik per pillanat is négy gyerekkel élnek egy 1+2 fél szobás, 51 nm2-es panellakásban. Megoldható, persze. Megoldották ők is, és minden bizonnyal ezután is megoldják még sokan. Ha muszáj.
Mert azt hiszem, ezt senki nem önszántából, jókedvében csinálja így. Lehet, hogy tévedek, de szerintem a legtöbben örömmel költöznének kicsit nagyobb lakásba, ha tehetnék.
Nem állítom, hogy saját szoba nélkül nem lehet felnőni. (Nálunk sincs minden gyereknek külön szobája). Még csak azt sem, hogy saját szoba nélkül nem lehet kiegyensúlyozott, boldog gyerekeket nevelni. De hogy nehezebb, az biztos. Minél nagyobb a gyerek, annál nehezebb.
Én abból indulok ki, hogy a gyerek is ember: önálló személyiség, saját ízléssel, csak rá jellemző tulajdonságokkal, saját vágyakkal, saját "rigolyákkal". Pont olyan, mint egy felnőtt. Mint amilyen pl. én vagyok. S ha én a hálószobánkat márpedig nem adom fel, és nem költözök ki a nappaliba aludni, mert akkor elveszik az én privát szférám - amire ugye szükségem van, hogy valahol végre egyedül lehessek, önmagam lehessek, és pihenni tudjak - , akkor a gyereknek is teljesen jogos az az igénye, hogy külön szobát szeretne.
Egy olyan saját kis zugot, ahová bevonulhat, ha elfáradt, ha egyedül szeretne lenni, ha nincs kedve a testvére sírását, hisztijét, nevetését, zenéjét, stb. hallgatni. És ahol persze kiválóan lehet játszani a többiekkel - ha mindannyian ezt akarják. Pont úgy, mint a hálószobában: ha egyedül szeretné(n)k lenni, akkor az a szoba csak az enyém/miénk, viszont vasárnap reggelente, mikor erre mindenki vevő, remekül elférünk a franciaágyon mind az öten...
Nem minden gyerek (és felnőtt) vágyik egyformán a háborítatlan privát szférára, de bizonyos mértékig mindegyiknek szüksége van rá (a privát szféra igénye az életkorral növekedésével rohamosan nő). Saját példánkból tudom viszont, hogy van olyan gyerek is, akinek létszükséglet a saját szoba. Mert ha nem biztosítjuk neki az egyedüllét lehetőségét, kezelhetetlen, és háromszor annyi a konfliktus itthon (testvéreivel, velünk) is, az iskolában is, mintha saját szobája lenne.
Tapasztalatból mondom, össze lehet ugyan rakni közös szobába másik gyerekkel, de nem éri meg. Nagyon nehézzé teszi a mindennapokat.
Lehet úgy gondolni, hogy egyrészt más is végigcsinálta már, és majd megedződik a gyerek is, meg a tesója is, akit folyton szekál, (nem azért, mert gonoszkodik, hanem mert idegileg fáradt, és pihenni szeretne, de más eszközök híján így fejezi ki, hogy valami nem jó), másrészt meg hogy ennyi a hely, ezzel kell beérni. De nem öröm ez senkinek.
Én arra jutottam, hogy előre nem tudom, milyen (tulajdonságú, jellemű) gyerekeket "kapok", de mindegy is, mert minden egyes gyereknek, aki megszületik, nemcsak az élethez van joga, hanem a privát szférájához is. Mert a két dolog (mármint az élet, és a privát szféra) egymástól nem elválasztható dolgok, a privát szféra az élet elválaszthatatlan része. S ha vállalok egy gyereket, vállalom annak lehetőségét is, hogy az a gyerek olyan lesz, mint Dóri (nagy privát szféra igénnyel), és én (is, meg Ő is) akkor érzem jól magam, ha biztosítom számára a megfelelő élet(minőség)et. Ez esetben ugye azt a pár négyzetmétert, ami a komfortérzetéhez szükséges.
S így nézve azért fontosak számomra az anyagiak, meg az előrelátás és a tervezés. Csakúgy, mint a négyzetméterek száma.
Nem túl régen, jó fél éve fogalmaztam meg és mondtam ki azt is, hogy a gyerekvállalás kérdésében is vannak határaink (hány gyerekre vagyok hitelesítve?). Anyagi, időbeni, fizikai és lelki értelemben egyaránt. Nekünk, illetve nekem legalábbis biztosan.
És azt hiszem, eljutottunk eddig a határig, mindenféle téren.
Nem mondom, hogy néha nem jut eszembe, hogy jó lenne újra babázni, és abban is biztos vagyok, hogy ha minden óvintézkedés ellenére valaki jönni akarna, várnánk, de azt hiszem, már kicsit erőn felüli lenne. És még fokozottabban kerülne elő az a kérdéskör, amiről nem olyan rég már itt a blogon is írtam...
2010. szeptember 1., szerda
Elkezdődött
az új tanév.
Ma reggel megint 6.20-kor csörgött az óra, én félálomban felkeltem, és fogmosás közben azon gondolkodtam, hogy is csináltuk ezt tavaly? Mi volt a sorrend?
Előjöttek az emlékek, azért az öt tanévnyi iskolába indulós reggeli rutin jól bevésődik az emberbe. Ment minden, mint a karikacsapás. 7.10-kor minden gyerek megreggeliztetve, ünneplőbe öltöztetve, gondosan fésült frizurával ült az autóban. A csomagtartó megtelt iskolatáskákkal, tornazsákokkal, technika dobozokkal, rajzfelszereléssel, uzsonnás szatyrokkal, benti cipőkkel és ovis váltóruhákkal. Elindultunk.
A szokott helyen, a szokott időben beálltunk a dugóba, szokás szerint 10 perc alatt tettük meg a legrázósabb 200 m-es útszakaszt, és mikor kikanyarodtunk a főútra ott, ahol mindig is szoktunk, már kettesben csorogva is tudtunk haladni. Szokás szerint. 7.55-re értünk be az iskolába. Pont úgy, mint mindig.
Bár ez vitathatatlanul egy új tanév, minden a régi.
Ugyanazok a mozdulatok, ugyanazok az épületek, ugyanazok a tanárok, és ugyanazok a gyerekek és a szülők is, akikkel pont akkor, pont ott és pont abban a szituációban találkoztunk ma reggel is, ahogy szoktunk.
Most úgy érzem, mintha nem is lett volna nyár. Mintha az a két és fél hónap kimaradt volna az életemből, és minden ott folytatódna, ahol június közepén abbahagytuk. A megszokás, a rutin nagy úr.
Ma reggel megint 6.20-kor csörgött az óra, én félálomban felkeltem, és fogmosás közben azon gondolkodtam, hogy is csináltuk ezt tavaly? Mi volt a sorrend?
Előjöttek az emlékek, azért az öt tanévnyi iskolába indulós reggeli rutin jól bevésődik az emberbe. Ment minden, mint a karikacsapás. 7.10-kor minden gyerek megreggeliztetve, ünneplőbe öltöztetve, gondosan fésült frizurával ült az autóban. A csomagtartó megtelt iskolatáskákkal, tornazsákokkal, technika dobozokkal, rajzfelszereléssel, uzsonnás szatyrokkal, benti cipőkkel és ovis váltóruhákkal. Elindultunk.
A szokott helyen, a szokott időben beálltunk a dugóba, szokás szerint 10 perc alatt tettük meg a legrázósabb 200 m-es útszakaszt, és mikor kikanyarodtunk a főútra ott, ahol mindig is szoktunk, már kettesben csorogva is tudtunk haladni. Szokás szerint. 7.55-re értünk be az iskolába. Pont úgy, mint mindig.
Bár ez vitathatatlanul egy új tanév, minden a régi.
Ugyanazok a mozdulatok, ugyanazok az épületek, ugyanazok a tanárok, és ugyanazok a gyerekek és a szülők is, akikkel pont akkor, pont ott és pont abban a szituációban találkoztunk ma reggel is, ahogy szoktunk.
Most úgy érzem, mintha nem is lett volna nyár. Mintha az a két és fél hónap kimaradt volna az életemből, és minden ott folytatódna, ahol június közepén abbahagytuk. A megszokás, a rutin nagy úr.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)